Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton jegyzeteiből

Valamit mégis kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
Egy istent kellene csinálnom,
ki üljön fent és látva lásson.

A vágy már nem elég,
nekem betonból kell az ég.
Hát lépj vállamra, istenem,
én fölsegítlek. Trónra bukva
támaszkodj majd néhány kerubra.
És fölruházlak én, ne félj,
ne lásson meztelen az éj,
a szenvedést kapcsold nyakadra,
mintha kerek vércsík fakadna,
s az legyen langyos köpenyed:
szerettem növényeidet.
S helyezd el ékszeres szivedben:
hogy igazságra törekedtem.

Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,
és tedd hatalmas funkcióid,
csak ülj és nézz örökkön át.
Már nem halaszthatlak tovább.

1957-1969

There must be something I could bring
to bear on this long suffering.
Some deity I could invent,
to sit aloft, omniscient.

Desire is not enough:
heaven should be of sterner stuff.
Up on my shoulders then, milord,
I’ll raise you to your throne, slip in,
I’ve organised some cherubim
for you to lean on. Have no fear
I’ll dress you well, you’ll not go bare
at night. Now clip this bloody track
of griefs about your waiting neck,
your tepid cloak of consolation
my pleasure in your vegetation,
my thirst for justice behind the doors
of that jewel-encrusted heart of yours.

Enough. Proclaim how good it is,
perform your mighty offices,
sit and stare for ever more, in state.
Begin, it is already late.