Nemes Nagy Ágnes: Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod –

Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
„Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabásu korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
s maradj velem.

1946-1957

Volim te. Reč, pokret izraziti ne zna.
U strahu zgrčena ljubav te slavi.
Samo gledam koliko užasa vreba
priliku da nas crninom preplavi.

Svakodnevno ih zbrajam i ređam,
zastrašujući snovi me bude,
za još strašnija razdoblja se spremam
držeći tvoje tople, krhke ruke –

U vrtu Akvinkuma pivo smo pili,
bleda uspomena jesenjeg neba,
neku dečju pesmu smo govorili:
„Žuti se list, al’ još krasi drveta,“

žuti se list i svaki tren je zadnji,
ilirska plesačica kukove trese,
latinski krčag se krije u travi,
ogroman stub reklamom se razmeće,

u klonulom vremenu i dim sjaji,
na vozu mirisom grožđa puna košara,
gusta zrelost i naša bića ozari,
u vazduhu prezrelost raspuknutog leta vlada –

Sedam godina te volim, ljubavi,
Velika kola konačno okreni
reci svetu, nemoguće je, kaži –
i ostani.