Nemes Nagy Ágnes: Között

A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.

És lent a súly. A síkon röghegyek
nagy, mozdulatlan zökkenései,
amint feküsznek, térdenállnak
az ormok és a sziklahátak,
a földtan szobrai,
a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,
aztán megint a tömbök és a formák,
meszes csonttól körvonalig
kővé gyűrődött azonosság.

Az ég s a föld között.

A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai –

A nap s az éj között.

A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között –

Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
Két sorba írva, tóban, égen,
két sötét tábla jelrendszerei,
csillagok ékezetei –

Az ég s az ég között.

Die weitgeschnittenen Ärmel der Luft.
Die Luft, auf die sich der Vogel stützt
und gleichfalls die Vogelkunde,
im Fallwind von Argumenten der Flügel,
das Laub eines Augenblicks Himmel -
unabsehbare Folgerungen,
Äste aus lebendem Dunst, nach oben strebend
wie das Verlangen, im höheren Laub,
die reifbedeckten, großen Engel
pro Minute mehrmals zu atmen.

Und unten die Schwere. Auf der Ebene
gewaltiges, regloses Zucken der Brocken,
wie sie da liegen, hingestreckt
auf die Knie, Gipfel und Rücken der Felsen,
Skulpturen der Erdkunde,
das Tal eine momentane Entspannung,
wiederum folgen dann Blöcke und Formen,
vom Kalk der Knochen bis zur Kontur
zu Stein gefaltetes Einandergleichen.

Zwischen Himmel und Erde.

Das Knacken in den Gebirgen.
Wie die glasigen Erze der Sonne
beinah in sich selbst, zu Stahl so Gestein,
tritt darauf ein Tier, raucht seine Kralle,
und droben über der Felswand kreisen
die Rauchbänder der brennenden Klaue,
dann also die Nacht in die Wüste,
die Nacht, wie sie löscht und den Kern des Steinseins
erreicht, eine Nacht unter dem Gefrierpunkt,
und wie sie bersten und sich spalten
die Knorpel, Wirbel und Platten,
in dem klaffenden Außersichsein
die tagtäglichen, stummen Blitzesschläge
des Weißen sowie des Schwarzen -

Zwischen Tag und Nacht.

Das Reißen-Ziehen, die Zerrungen,
die Visionen, der Wassermangel,
ungegliederte Auferstehungen,
die unerträgliche Spannung der
Vertikalen zwischen unten und oben -

Klimazonen. Bedingungen.
Dazwischen. Stein. Panzerspuren.
Ein Streifen schwarzen Rohrs am Rand der Steppe,
Zweifach geschrieben, im See und am Himmel,
Zeichensysteme von finsteren Tafeln,
die Akzentuierung der Sterne -

Zwischen Himmel und Himmel.