Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,

mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan,

s a tűzzel csíkos levegőben
szülik a szüntelen csatát,
sejt-korom óta ismerős
végtelen Buda-ostromát,

hol minden vibrál és veszendő,
hol minden fércelt, foszladó,
hol rojtosodik már a szív,
s egyetlen szálon függ a szó,

a szó, amely a földből égbe
sistergő döngés ütemét
ingázza  folyton, összevétve
önrángását, s a fellegét –

erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.

Mia arte, tu essere splendido,
mi convinci la mia vita valga.
Tra morale e sgomento
sia alla luce che al buio fitto,

come sul masso di un paesaggio   
rotto da fulmini, dove labili
vasti fuochi di nuvole – grandi,
aggrovigliati encefali – collidono

e nell’aria solcata dal fuoco
danno vita all’eterno scontro,
al perpetuo assedio di Buda
noto dalla mia cellula-età,

dove ogni cosa vibra e caduca,
dove è imbastita, sfilacciata,
dove già il cuore si sfrangia
e pende da un solo filo la parola:

parola che di continuo pendola
il ritmo del rimbombo che scricchiola
da terra a cielo, confondendo
il suo auto-spasmo e quel del nembo –

tra la morale e lo sgomento
o nello sgomento immorale,
la mia arte, tuttavia sei tu,
che misuri l’immisurabile,

che pur convulsa, ma come orologio,   
che scanala un ritmo apparente
su l’uno-tempo – ciò nonostante
separa la luce dalla notte.