Nemes Nagy Ágnes: Nem akarok

Nem akarok meghalni, nem,
éveim bárhogy sokasodnak,
s keserűjén is a napoknak
újabb napokra éhezem.
 
Pedig nyughatnék teli szemmel.
Ültem zsúfolt toronyszobában,
s a százméteres éjszakában
lent dübörgött a déli tenger.

Járkáltam nagy, metszett fasorban,
és fújt a földalatti szél
a folyosók  szögeinél
a villamos-sikátorokban.

Rómában egyszer hullt a hó.
– S ahogy vonultunk a Murán át,
a csizma, csajka, kézigránát,
s egy Szultán nevű pejcsikó.

Temettem pucér németet,
láttam a kormányt Debrecenben –
nem áll a ház, ahol szerettem,
s nem ámulok, ha rettegek.

Hajamban ősz szál. A világ
haját tavaszi szél zilálja.
Hiába – mondom – mindhiába,
de mégis moccan, kél a vágy,

hogy élni, lélegzettelen,
hogy élni étlen, egyedül –
méláz az ég: borul, derül –
nem akarok meghalni, nem.

Non voglio morire, no,
non importa quanto i miei anni
aumentino, anche nell’amaro  
dei giorni di più nuovi desidero.

Potrei riposare a occhi sazi.
Sedevo nella stanza di un torrione
e nella notte di cento metri
scrosciava giù il mare caldo.

Camminavo in un filare potato,
soffiava il vento sotterraneo di metro  
agli angoli delle banchine
nei tunnel elettrici.

Una volta cadde la neve a Roma.
– E come traversammo la Mura,
con noi stivale, gamella, granata,
e un puledro di nome Sùltan.

Ho seppellito un tedesco nudo,
ho visto il governo a Debrecen –
non sta su la casa in cui ho amato,
non mi stupisco se sono spaurita.

Un filo canuto nei miei capelli
un refolo giovane arruffa quelli  
del mondo. Invano – lo dico – invano,
eppure trasale, si desta il desiderio,

di vivere, senza respiro,
di vivere a digiuno, da sola –
trasogna il cielo: coperto, sereno –  
non voglio morire, no.