Keserű.
Keserű volt a tenger, amikor
a sziklatorkon legörögtem,
csigalépcsőn kavics, pörögtem,
búgott a csigahéj utánam,
mint az emlék a puszta házban,
zörögtem,
mint vasszilánk a koponyában.
Aztán kigurultam a partra.
És szobrok voltak ott.
Egy talapzaton,
bőrrel fedett teknőctojás:
koponyám forrt-forrt a napon,
elgurult fehér sisakom
egy buborék a homokon,
feküdtem, sziklát ért a vállam,
mocskos, mocskos fehér ruhában.
Kíé ez a tömb?
Ki volt, aki hegynyi palából
irtózatos indulatával
hasogatta ki ezt a közönyt?
S a bádogok rajtam, a bádogok.
Horpadt szelencék,
amint a fényt dadogva visszaverték,
egy repülőgép roncsa fénylik így,
de bent még mozdul, ami él,
karóraszíjon némi vér,
feküdtem a sziklára kenve,
az elevenség mocska a kövön.
Nincs makacsabb, makacsabb,
egy kőbe dobod magadat,
egy tárgyba dobod, egy kőbe dobod
eleven nyakadat,
ez már kőbeli évszak,
lecsavarva az élete félvak,
ki véste ki ezt a közönyt?
Ki volt, aki hegynyi palából
eleven nyakadat?
Só és homok és fent a kőtömb,
mint egy barlang az égbe vájva,
ez a viszonylagos öröklét,
ez az ásványok félhomálya –
zúg, zúg a víz, egy Föld az ágya:
keserűsége kőedényben.