Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Nemes Nagy Ágnes: Szobrok

Nemes Nagy Ágnes portréja

Szobrok (Magyar)

Keserű.
Keserű volt a tenger, amikor
a sziklatorkon legörögtem,
csigalépcsőn kavics, pörögtem,
búgott a csigahéj utánam,
mint az emlék a puszta házban,
zörögtem,
mint vasszilánk a koponyában.

Aztán kigurultam a partra.
És szobrok voltak ott.

Egy talapzaton,
bőrrel fedett teknőctojás:
koponyám forrt-forrt a napon,
elgurult fehér sisakom
egy buborék a homokon,
feküdtem, sziklát ért a vállam,
mocskos, mocskos fehér ruhában.

Kíé ez a tömb?
Ki volt, aki hegynyi palából
irtózatos indulatával
hasogatta ki ezt a közönyt?

S a bádogok rajtam, a bádogok.
Horpadt szelencék,
amint a fényt dadogva visszaverték,
egy repülőgép roncsa fénylik így,
de bent még mozdul, ami él,
karóraszíjon némi vér,
feküdtem a sziklára kenve,
az elevenség mocska a kövön.

Nincs makacsabb, makacsabb,
egy kőbe dobod magadat,
egy tárgyba dobod, egy kőbe dobod
eleven nyakadat,
ez már kőbeli évszak,
lecsavarva az élete félvak,
ki véste ki ezt a közönyt?
Ki volt, aki hegynyi palából
eleven nyakadat?

Só és homok és fent a kőtömb,
mint egy barlang az égbe vájva,
ez a viszonylagos öröklét,
ez az ásványok félhomálya –

zúg, zúg a víz, egy Föld az ágya:
keserűsége kőedényben.




KiadóOsiris Kiadó
Az idézet forrásaNemes Nagy Ágnes összegyûjtött versei 2. jav. kiad.

Posągi (Lengyel)

Gorzkie.
Gorzkie było morze,
gdy spadałam w dół skalnym wąwozem,
wirowałam, kamień na kamieniach,
ogarnięta szumem muszli podomnym
do wspomnień w pustym domu,
pulsowałam
jak odłamek w skroni.

Aż wychynęłam na brzeg
i ujrzałam posągi.

Jajo żółwie oprawne w skórę
na cokole:
mój mózg gotował się w słońcu,
mój strącony hełm
bielał na piasku jak pęcherz
i leżałam z ramieniem na głazie
w białej sukni zbrukanej.

Czyje to skalne piętro?
Z tych brył o podniebnej wysokości
kto wykroił w grożnej zaciekłości
tę obojętność?

I te blachy na mnie, te blachy,
te wklęsłe metali
z bełkotem odbijąjące śwtatło,
powłoki samolotów:podobnie błyszczą,
ale wewnątrz;poruszają się żywi.
Z kroplą krwi na pasku od zegarka
leżałam wtartą; w skąłę,
nieczyste istnięnie na kąmiennej bryle.

Z uporem z największym uporem
wnikasz w kamień,
wnosisz w przedmiot, w kamień,
swoją szyję żywą,
w kamieniejący czas,
w półślepego życia przemijający blask.
Kto wykroił tę obojętność?
Z tych brył o podniebnej wysokości
twoją szyję żywą?

Sól i piach, i skalne piętro
jak jaskinia wydrążona-w niebie,
ta wieczność nieostateczna,
ten półmrok minerału –

woda szumi i szumi w jedynym łożysku ziemi,
gorycz w naczyniu kamiennym.

 



KiadóPIW, Warszawa
Az idézet forrásaAntologia poezji węgierskiej

minimap