Oláh Tamás: Jöjj el tavasz!

                        Sováran várom,
 mikor lebbenti fel végre felhő-fátyla alól, 
                          mint özvegy, 
              kinek elege van a gyászból, 
                        meztelen képét
                        az égi láng-arc.

       Itt-ott még dér ütötte gyümölcsök 
          hevernek a csupasz ágak alatt,
                        de a nedvek 
                      fűben, szárban,
           az élni akarás szent hitéből,
               mint vigasztaló szavak 
                        áramlanak. 
         Rejtett erők már a jövőt betűzik,
                 jóra osztódnak a sejtek,
                   a fák csupasz vállára
         sugarak szőnek zöld-leveles inget.

                  Nem tudom felébred-e 
                       vézna akaratom,
              s szapora szolgám szívem, 
               pumpál-e majd elég vért 
                     zsibbadt ereimbe.
           Jöjjetek győzelem-sikollyal
                        fürge szelek!
                 Űzzétek messzire az
                álmos fehér felhőket! 
         Vesd ránk szerelem-éhes Nap
                   parázs tekinteted! 
                    S Te Teremtőm 
             vedd elő varázs ecseted,
                       fesd elénk
        kobalttal, ragyogó cinóberrel,
                  fény-templomod!
             Izzás szédítő motorjai, 
         láng-virágzó csodák, tátogó, 
                      éhes szirom,
                      tülekvő bibe,
     csipkés szélű, víz-könnyes levél,
                  duzzadjon benne
                a mámorító élet-ital,
              új hajnal hozd el ismét
                    a tavasz illatát!
          Piros, fehér, zöld látóhatár
                  Lobogjatok újra!
          Sárga, kék tavasz-csókok,
    szapora-rügyek, gyönyör-bimbók,
                     szirom-ajkak
                        nyíljatok!
             Fehér ruhás szűz lányok,
           hóvirágok, gyöngyvirágok,
                     nyissátok szét 
                       kelyheitek!
                      Óriás-fújtató
                       zsongító lég
            tápláld belém az életerőt!
          Többé már semmi se fájhat!
                   Sírok és nevetek,
               reszketek és ujjongok, 
              végre én is érzem: élek,
                            hiszen
                csak élőt boldogíthat,
               látva repdeső díszében, 
                      hogy zsibong, 
                     ragyog minden.