Oláh Tamás: Maszkod mögé

nem láthatok,
így arcodat
közvetlenül nem kutathatom,
sem a támadó gőgöt,
sem a vigasztaló jót
rajtad fel nem fedezhetem

Bárányhimlős korodból
itt maradt viselkedésed
foltjait tapaszok fedik.
Vízbe fojtott emlékeid
a mélyből irányítanak,
árnyak és szelek
irgalmából érheted csak el
partodat.
Komplexusodat
jelenedből szökve,
túlzott alázatosságoddal
igyekszel jól elrejteni.
Víz vesz körös-körül,
de hajódról küldött
zászló-jeleidből
egy értő szem
látja benső szörnyeidet.
Ütköző nappalaidat
fejfájások keserítik,
éjjeleid béke-álmát
csikorgó fogaid
hangja kíséri.
Viták közben
kőarcot mutatsz,
de türelmed fogytán
szitokfogaid mélyednek
ellenfeled húsába.
Lázító cédulák, plakát-arcok
könnyen csábítanak
romboló hitekhez,
és a szerelem
– legfeljebb
sírkövek közt állva
támad fel benned.
Az ezüst szálak gyorsan
szaporodnak hajadban,
de pirulák rajtad már
nem segítenek.
Hazád neked
csak egy üres telek,
ahová házadat felépítheted,
amiben maradsz majd
fuldokló magányodban egyedül,
hiszen leszármazottad,
te szegény árva,
már régóta
idegen ország lakója.