Oláh Tamás: Stroke

Valami fojt, szorít,
hörgő hangom
szűk torok mélyéből tör fel,
amit mondani akarok,
ott marad legbelül,
nyelvem nem fér el a számban,
nyálam csorog,
kezem-lábam kitépve hever mellettem,
ujjaim sem engedelmeskednek.

A szerkezet láthatóan többé nem működik,
de figyeli önmagát.

Arcomon motoz egy kéz,
de nem érzem, szemem nyitva,
mindent élesen látok, hallok,
mégis csak egy kikötözött,
tehetetlen tömeg vagyok,
amiben a működés vére még
dühöngve árad, s magányát
dobogja szét a világba.

Tükröt tartanak elém.
Nézik lélegzem-e?
Kié az a hínár-kócos fej, ami
a torz képet mutatja?
Az lenne az én arcom,
amelyik ott furcsamód félrehúzódik?

Testem ez a sérthetetlenek hitt körítés,
amiből nincs több,
csak ez az egy, ha beteg,
ha nyomorult akkor is ő
marad az én parancsolóm,
és lám uralkodik rajtam,
– reménytelen a harcom ellene.

Valamit csinálni kéne velem, emberek!

A tömlöcnek, amiben eddig
énem raboskodott,
most végre nyitva áll rácsos ajtaja.
Egy mozdulatlan idegen halom,
semmi több, amiben szomjazom.
Válnék tőle külön,
de a zsarnok alak, ez a néma
ember formájú anyag,
nemes zsákmányát el nem engedi.

S miért kiabálnak velem?

Ha az a valaki, aki most mozdulatlanul
fekszik nem én vagyok, akkor kié a test,
amiből kitekintek, s hol vagyok én?

Emléksereg pusztít.
Fut előttem a sok visszahozhatatlan,
szaladnak bennem a sorok,
lobogva pereg le minden napom,
amit a borzas sorsfonál font nekem.
Látom, ami jó volt,
az első gyapjas titkot, és szív-lángolást,
s ami rossz volt, azt is, a pogány órákat,
a szügyvértben felém száguldó
lovas-gyűlöletet.

Miért volt úgy minden, ahogy volt,
s amit tettem, miért nem tehette
helyettem más?

Test és én különválva is létezhet?
De tudja-e szellem-párlatunk testünk
izgalmas kábítószerét nélkülözni?

S akit eddig kiszolgált ez a hústömeg,
az a hálátlan árva lélek lenne a lényeg,
akiért szól a rekviem,
és aki vacogva áll majd Isten előtt?