Oravecz Imre: Téli éjszaka

Nem süt a hold,
de jól látni az udvaron,
bevilágít az utcai lámpa,
nincs hó,
mégis fehérlik a garázstető,
a dértől,
mely belepte,
kristályai csillámlanak a bambuszlevelek élén,
távol repülőgépzúgás,
gyorsan elhal,
csak a pázsit fagyott füve törik ropogva a talpam alatt,
ahogy lépek,
állataim nem neszelnek fel,
visszavonultak,
a macska bekéredzkedett a kazánházba,
a kutyák az óljaikban alszanak,
a két fiatal kuvasznak a lélegzését sem hallani,
az öreg kaukázusi viszont még horkol is,
álmukban is tudják,
hogy én vagyok az,
különben csend van,
nemcsak nálam, a faluban is,
közel és távol se autó, se részeg gyalogos,
a szomszéd háza ablaka sötét,
nem villózik mögötte tévé,
kikapcsolták, lefeküdtek,
minden hideg, kemény,
a molekulák is,
csak nem koccannak össze, mint a József Attila-versben,
melynek kölcsönvettem címét,
a kertben, a völgyben sötét van,
nem korom-, hanem oldottsötét,
átsejlenek rajta a hegyek,
az ég felhőtlen, olvadtfekete,
van rajta fény is,
a bolygók kölcsönfénye,
és a pulzáló csillagoké,
de főként mozgás,
nem érzékelem,
csak az eredményét észlelem,
Jupiter már a zeniten,
Arkturusz lefelé tart,
Göncöl erősen süllyedőben,
 
felébredtem, és kijöttem a házból,
barátkozni a kihűléssel, dermedéssel,
mely véget vet majd magányomnak, az égésnek.