Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Orbán Ottó: Emberáldozat

Orbán Ottó portréja

Emberáldozat (Magyar)

I.
Láttam a földet: gyökerekkel kígyózó ölét megnyitotta az élvezetnek, a háborús idő csupaszon hentergett rajta, a fölhasadt füstdunyhából pergett a halál, mint a toll.
Láttam a vizet: az ezüst csípő egy ősi tánc ritmusában ringatódzott, az áramló dallam cirkálót és hullát sodort, fekete felhők tükrébe őszen bámult a tegnap ifjú zöld.
Láttam a szelet: kalapján egy csokor madárdallal fütyülve vándorolt minden emberi történés fölött.
Láttam a csillagokat: bizonytalan fénnyel ragyogtak: ki vagyok én, kinek a műve ez a sugarakkal fölnyársaló csapda?

II.
A vers a műkedvelők célja. A szó mögött fekete szakadék. A sárbanösszeégett hús, szilánkos csont, szétrohadt bútorok. A költészet: lenézve nem leesni.
Istent tagadni olcsó élvezet. Rájönni, hogy a fény nem az angyalok inge, alig több a semminél. Részecske-szárnyain a rejtélyes madár helyben repül. Fekete fészkéről csillag-tojást a távcső hiába rabol, a megfejtés mindig viszonylagos.
Istent alkotni sem nemesebb öröm. Egy mítosz keresztjén felelősség nélkül függeni: gondos családfők álma. Himnikus slágerek vigasza nélkül élni, ez az egyetlen hatásos emberáldozat.
Bolygónk kopár oltárán szívünket az idő tépi ki, vérünk az öröklés csatornáin csorog.
Pogánnyá tégy, megfoghatatlan! Hadd tudjam, részvéted, közönyöd egyre megy, ha méreted nem emberi. Tudásom határa vagyok.
A végtelenbe operált kétség-szövet, tér és idő hibátlan összhangjában édes géphiba.

III.
Az öröklétet egy ágyon éltem át. Percekig tartott, mint minden csoda.
De áramlása valódi volt: egy folyam hatolt át a bőrömön, fülembe sajgó zúgással sodort, vagy én sodortam őt, már kideríthetetlen, eszméletünk egymás tajtékos nyálába olvadt.
A névtelen neve: ütemes lihegés. Robbanó kéz, robbanó láb, robbanó száj, robbanó csípő a világ. Lepedő-mennyboltján nemzőszerveink csillagképe ég és ölelésünk derengő zárójelében alakul az új jelentés.
A sejtek kicsapódó többlete. Amit test a testért tehet. Egyben a kettő, pontban a végtelen.
Az űr burája alatt a szerelem csavarta föl a lángot, sárból és vízből, akár a mítoszokban, csupaszon ébredt a vér, a vörös újszülött.

IV.
E porfészek csillag hősét csak a megszokás mondatja hősnek. Vad és veszélyes kocsmatöltelék. Bölcsőtől sírig énekelve tántorog és öklével veri a kozmikus berendezést.
De sejtről sejtre szálló rögeszméje: tűz. Csigás haját lenyírják a hétköznapok, arcán kikelnek pondró-ráncai, de a fehérjék forradalma él.
Ő a gyereksírás a világ küszöbén. Ő a csakazértis. Ő a föld csökönyös szelleme.
Földet, vizet, szelet és csillagot bámulva rá hasonlítok. Csapdába bárki is ejt, halálos nyüszítésemet ő harsogja túl beszéddel, káromkodással, vitorlabontó és fanyűvő lélegzetével.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://dia.jadox.pim.hu

Sacrificio umano (Olasz)

I.
Ho veduto la terra: il suo grembo con le serpeggianti
radici aveva aperto al piacere, su di lei spoglio rotolava
il tempo bellico, dal piumino squarciato scorreva la morte,
come la piuma.
Ho veduto l’acqua: l’anca d’argento molleggiava al ritmo
d’una danza antica, la melodia fluttuante trasportava
incrociatori e cadaveri, fissava incanutito nello specchio
delle nuvole nere, l’ancora giovane di ieri.
Ho veduto il vento: con un fascio di canti d’uccello sul
cappello ramingava fischiettando sopra ogni evento umano.
Ho veduto le stelle: brillavano con una luce incerta: chi
sono io, di chi è quest’opera, quest’ con i raggi infilzato
tranello?
 
II.
La poesia è l’obiettivo dei dilettanti. Dietro le parole
precipizio nero. Carne bruciata nel fango, osso
scheggiato, mobili putrefatti. L’arte poetica: guardare
all’ingiù senza cadere. Negare Dio è un piacere a buon
prezzo. Comprendere, che la luce non è la camicia degli
angeli, è malapena più di niente. L’uccello enigmatico
vola da fermo sulle ali delle particelle. Il telescopio
invano sottrae l’uovo – stella dal nido nero, la soluzione
è sempre relativa.  
Anche creare Dio non è una più una gioia nobile. Star
appeso sulla croce senza la responsabilità d’un mito: il
sogno d’un capofamiglia premuroso. Vivere senza la
consolazione dei ritornelli di successo, questo è l’unico
sacrificio umano valevole. 
Sull’altare spoglio del nostro pianeta il tempo estirpa
i nostri cuori, il nostro sangue scorre nei canali del
ereditarietà.
Rendimi pagano, inafferrabile! Che sappia, che la tua
compassione, l’indifferenza equivalgono, se non sei
all’altezza del tuo esser’ umano. Sono il limite della
mia conoscenza.
Il tessuto del dubbio innestato nell’infinito, è una dolce
avaria nel armonia impeccabile dello spazio e del tempo.
 
III.
Ho superato l’eternità su un letto. E’ durato qualche
minuto, come ogni miracolo. Ma il suo flusso era vero:
un fiume aveva attraversato la mia pelle, con dolente
fragore aveva invaso il mio orecchio, o son stato io
a invaderlo, ormai è inverificabile, la nostra coscienza
si sciolse nella schiuma della bava.
Il nome dell’anonimo: affanno ritmico. Il mondo è una
mano esplosiva, una gamba esplosiva, una bocca
esplosiva, un’anca esplosiva. Sul lenzuolo del
firmamento arde la costellazione dei nostri genitali e
il nuovo significato prende forma tra le crepuscolari
parentesi del nostro abbraccio. 
Le precipitanti cellule in eccesso. Quel, che il corpo per
un altro corpo può fare. Due in uno, l’infinito nel punto.
Sotto la cupola dello spazio l’amore aveva alzato la
fiamma, e come nei miti, di fango e d’acqua, è nato nudo
il sangue, il neonato rosso.
 
IV.
L’eroe di questa stella sperduta solo l’abitudine può
chiamar l’eroe. Ospite fiero e pericoloso delle bettole.
Dalla culla sino la tomba barcolla cantando e picchia
col pugno l’impianto cosmico. Ma l’ossessione, che lo
perseguita da cellula a cellula: il fuoco. I giorni
ordinari sciupano i suoi capelli ricciuti, sul viso appaiono
rughe vermiformi, ma la rivoluzione proteica è viva.
Lui è il pianto d’un bimbo sulla soglia dell’universo.
Lui è il malgrado tutto. Lui è lo spirito ostinato della terra.
Osservando la terra, l’acqua, il vento e le stelle, a lui
somiglio. Chiunque mi intrappoli, il mio guaire mortale
solo lui copre a gran voce, con la sua parlata, con
l’imprecazione, con il suo alito che dispiega le vele e
spezza gli alberi.
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap