Pásztor Béla: Halott fiú

A sárgatollu hold,

Mint bagoly búg a fán,

Ki tegnap ifjú volt,

Ma görbedt, vén apám.

Egy kígyó szívta meg

Anyácskám kebleit,

Hogy ráncos és öreg

Lett máma estelig.

És holnap hajnalig

Szemük holt kútba néz -

Számlálja fogaik

A varangy-feledés.

És süketen-vakon

Jelennek majd meg ők

A harmadik napon

A végső trón előtt,

Amelynek lépcsején

Köd-ingben ott ülök

Holt fiacskájuk - én,

Ki meg nem vénülök.

The yellow-feathered moon,

Like owls, it hoots away,

Yesterday’s youth too soon

Is father, bent and grey.

A serpent must have fed

Upon wee mother's breast,

For wrinkling, ageing, had

Transformed it ere her rest.

Their eyes dead wells caress

Till sunrise comes again -

That toad-forgetfulness

Counts teeth that do remain.

With things not seen, not heard,

They will appear alone

Upon the day - the third -

Before the final throne.

Beneath it on a tread,

Into fog-shirt I fold,

Their son, the dear one, dead,

Who'll not be growing old.