Indiánok és a halál (Magyar)
Nehéz földszagú nyári alkonyat volt, A rózsák fullón tárták szirmukat, Ültünk öcsémmel, mint két indiánok, A bokrok sárga sátora alatt. Ő négyéves volt, én meg tíz lehettem. Fejünkön tarka varjú-jércetoll, Ő Őz volt, ama szelíd, szőke Főnök, En meg a kócos Fekete Bagoly. Mesélj valamit, szólt öcsém - s meséltem: „...ekkor meghalt a vén indus király. ” Mi az, hogy: meghalt? - kérdezte szomjúan. Mi az, hogy: meghalt? Mi az, hogy: halál? Kérdezte százszor s én úgy néztem rája, Mint népükre a sötét jóspapok. Gonosz gyönyörrel futotta át testem Az elmondatlan, rémséges titok. Még vártam - s mögöttem a domb két ormán, Mint oltártűz, úgy bíborlott a Nap, Sötét köpenyként hullt fűre az árnyam, Hogy kitártam két vézna karomat. Még jó lehettem volna, mesehídon Vihettem volna át a rém felett, De gonoszul úgy harsogtam öcsémre E szó értelmét, mint ítéletet. „A halál az - hogy a levél lehullik És pókhálóknak repül a bogár. A hintalónak eltörik a lába, S a búgó csiga nem búg soha már!”... „És én?” Te is! - „és anyus?” Ő is meghal! És meghal mind, mi él, repül, mozog!... (Ekkor egy csillag konyult le az égről.) „A csillag is?” Az is, nézd - láthatod! „Akkor hát fussunk, fussunk a haláltól! ” De feleltem: elfutni nem lehet! Gyilkos és hideg vérbírája voltam, Es úgy néztem rá, mint kísértetek. Ő négyéves volt, én meg tíz lehettem. S a lehullt idők függönyein át, Még most látom: a halált már sejtő, De reménykedő, rémült mosolyát. Es látom, amint sírva fut a kerten A ház felé, s én: fekete madár, Csapongó karral szállók a nyomában, Kegyetlenül, mint maga a Halál... Feltöltő | Cikos Ibolja |
Kiadó | Magvető Könyvkiadó |
Az idézet forrása | Válogatott versek |
Megjelenés ideje | 1959 |
|
|