Pósa Lajos: A magyar szó

Fenyőkoszorúzta virágos völgy ölén

Aranyszavú madár puha fészket rakott...

Halljátok-e dalát, milyen szépen csendül!

Nyissatok ablakot!

Tárjátok ki neki örök szeretettel

Legmélyebb rejtekét érző szíveteknek!

Zárjátok be oda az édes magyar szót,

Mint ahogy a bércek kincset rejtegetnek.

Égbe nyúló fenyők fölzúgnak örömmel:

„Hozott Isten, te szép, aranyszavú madár!

Fészkedre borulunk, hogy édes otthonod

Legyen ez a határ!

Dalolj, madár, dalolj! Zengd be ezt a tájat,

Hogy virág fakadjon dallamod nyomában!

Csöndes rebbenéssel telepedj le sorba

A havasi pásztor kicsi kunyhójában!”

Megreszket a bércek kincstermő kebele:

„Milyen bűbájos hang! Tündér muzsikája?

Szebb, mint a szívemnek, mint arany szívemnek

Csengő dobbanása!

Muzsikálj, te tündér, bűvös muzsikádon!

Varázslelkű dalod legyen az én dalom!

Én majd a szívemen, arany szívemen át

Százszor, ezerszer is visszhangoztatom!

Tűzzetek lobogót a hegyek ormára,

Lengesse zászlónkat valamennyi fenyő!

Aranyszavú madár szép szavába zengjen

Nemzeti ős erő!

Csengj, te szép magyar szó! Dalold be magadat

Erdő zúgásába, patak csörgésébe,

Völgyek ölén zengő harang kongásába,

Fölnevelő dajka altató dalába,

Születő gyermek bölcsőrengésébe!”