Petőfi Sándor: Der Sternenhimmel (A csillagos ég Német nyelven)

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
És merengve nézem a sötétkék eget;
Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
És koszorú gyanánt övezi fejemet.
Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
Lemosott magáról minden földi szennyet,
S most ujjászületve a magasba röppen,
S keresi a mennyet;

Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
Tán mellém valami kis bogárka szálla,
Vagy távoli folyam harsogása lehet,
Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül,
Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése
Le a csillagkörbül.

Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között,
És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
Melyet az istenség titkos ujja szövött...
Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán?
Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
Azután röpűlj le hozzám gyors szárnyadon,
Hadd beszéljek veled;

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?...
De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén
Lángol-e szerelem?

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,
S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
De ha a szerelem föl nem kísér oda,
Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,
S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!...
A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.

Ich liege am Rücken auf dem grünen Teppich,
starrend verträumt in den dunkelblauen Himmel;
ein süßes, silbernes Sternenlicht scheint auf mich
‘d umgibt mein Haupt ein Kranz wie ein weißer Schimmel.
Ich wusch meine Seele in dieser Strahlenflut,
es befreite mich von allen irdischen Schmutz,
‘d jetzt neugeboren hochfliegen zu Sonnenglut,
wo ich den Himmel such;
 
Die ganze Erde schläft; tief und ganz ruhig schier,
ein einzelnes leises Summen berührt mein Ohr,
gar landete ein winziger Käfer neben mir
oder rauscht irgendwo in ferne ein Flussstrom,
oder ist das Donnern von weit entfernter Wolken,
welches, wenn mich erreicht, so winzig leise ist
oder die Hymne an meine Seelensorgen
von oben niedersinkt.
 
Flieg, Seele, oh, flieg unter den Himmelskörpern
und spähe durch den Schleier des Geheimnisses, die
geheime Finger der Göttlichkeit webte gern,
aus Weisheit oder vielleicht aus schlechtem Gewissens?
Schau, meine Seele, was ist da auf den Sternen,
und schau auch an, was ist, über den Sternen setzt,
dann fliegst du auf deinen schnellen Flügeln schnell her,
‚d reden wir beide jetzt;
 
Ich frage dich: Was hast du gesehen? Gibt leben?
‘d, wenn ja, ist es so schmerzhaft, so hässlich wie hier?
Gibt es dort auch harte und strenge aufgeben,
wo als Belohnung verteilt man oft Hass und gier? …
Doch was hab’ ich damit zu tun! Ich will nur eins
noch jetzt wissen, ‘d bitte lass es mich wissen:
Gibt es dort Herzen und im Herzen Liebeskeims?
‘d tut das weh, ein bisschen?
 
Wenn die mich dort auch lieben, will ich auch dorthin,
‘d, um dorthin zu gehen, werde ich emsig beten,
doch wenn mich die Liebe begleitet, nicht hin,
dann sage ich: Gott mit Euch, helle Sternen!
Weil so ist die Erde schöner, auch mit Sorgen
‘d soll ich entschwinden, wenn sie mich ins Grab legen!
Liebe ersetzt alles ‘d Liebe ohne sorgen
kann man nie ersetzen.