Petőfi Sándor: A szájhősök
A szájhősök (Magyar)Meddig tart ez őrült hangzavar még? Meddig bőgtök még a hon nevében? Kinek a hon mindig ajkain van, Nincsen annak, soha sincs szivében! Mit használtok kofanyelvetekkel? Évrül-évre folyvást tart a zaj, És nem ott-e, ahol volt, a nemzet? Nincs-e még meg minden régi baj?
Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval Az időt így elharácsoljátok; Várva néz rég s oly hiába néz az Isten napja s a világ reátok. Nyujtsátok ki tettre a kezet már S áldozatra zsebeiteket, Tápláljátok végre a hazát, ki Oly sokáig táplált titeket.
Áldozat s tett, ez a két tükör, mely A valódi honfiút mutatja, De ti gyáva s önző szívek vagytok, Tettre gyávák s önzők áldozatra. Hiszem én, hogy, mint a fák tavasszal, Megifjodnak a vén nemzetek, De ti hernyók új lombot nem adtok, Sőt a régit is leeszitek.
S oh mi vakság! fölemelte még a Népszerűség őket paizsára, Az elámult sokaság, miképen Megváltóit, karjaiba zárja. Megváltók? ők a hon eladói, Elveszünk ez ordítók miatt... Rólok tudja ellenünk, hogy félünk, Mert a félénk eb mindég ugat.
Én ugyan nem állok a sereghez, Mely kiséri őket ujjongatva, És ha egykor közibök vetődöm, Nem egyébért lépek e csapatba, Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez Ál nagyok győzelmi szekerét, S haragomnak ostorával vágjam Arcaikra a bitó jelét!
Szatmár, 1847. augusztus
|
FordításokNémetDie Grossmaule Mucsi Antal Kérjen fordítást! |