Petőfi Sándor: Ende September (Szeptember végén Német nyelven)

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

 
1847

Noch blühen die Blumen des Gartens im Grunde,
am Fenster, da grünt noch die Espe so schön,
doch naht schon des Winters bedrohliche Stunde,
es blinket der Schnee schon von bergigen Höhn.
Noch flammt mir im Herzen des Hochsommers Lohen,
die Fülle des Frühlings und sonniger Schein,
doch bald ist das Dunkel der Haare entflohen,
und Winter webt Fäden aus Rauhreif hinein.

Die Blume verwelkt, es flüchtet das Leben,
komm auf den Schoß mir, Liebliche, du!
Und hörst du jetzt lauschend mein Herz noch erbeben,
deckt morgen vielleicht mich ein Hügel schon zu.
Und sterb ich vor dir, wird Gram dich verzehren,
du hüllest mich schluchzend ins Leichentuch ein.
Doch käme ein Jüngling, dich zu begehren,
sprich, o Geliebte, vergäßest du mein?

Und wirfst du einst fort den Schleier der Trauer,
so pflanze den Flor mir als Fahne aufs Grab,
dann steig ich empor aus Tiefe.und Schauer
zur Mitternachtsstund' und hol ihn herab,
die Tränen zu trocknen, in Schmerzen vergossen
um dich, die so treulos mein Herze betrübt.
Mein Herze, das dich noch verwundet umschlossen
und das dich auch jetzt noch und immerdar liebt.