Szeptember végén (Magyar)
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet... Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!
1847 |
End of September (Angol)
Below in the valley the flowers are resplendent, Outside by the window the poplars still glow, But see where the winter, already ascendant, Has covered the far distant hilltops with snow. My heart is still bathed in the fierce sun of passion, All spring is in bloom there, by spring breezes tossed, But look how my hair turns hoary and ashen, Its raven black touched by the premature frost. The petals are falling and life is declining. Come sit in my lap, my beloved, my own! You, with your head, in my bosom repining, Tomorrow perhaps will you mourn me alone? Tell me the truth: should I die, will your sorrow Extend to the day when new lovers prepare Your heart for forsaking, insisting you borrow Their name, and abandon the one we now share? If once you should cast off the black veil of mourning, Let it stream like a flag from the cross where I lie, And I will arise from the place of sojourning To claim it and take it where life is put by, Employing it there to dry traces of weeping For a lover who could so lightly forget, And bind up the wounds in the heart in your keeping Which loved you before and will worship you yet.
|