Petőfi Sándor: Krajem septembra (Szeptember végén Horvát nyelven)

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

 
1847

U dolu još cveta kasnih basta cveće,
Još se pred prozorom zeleni topola,
al, vidiš, odanle već se zima kreće?
I sneg je već pao povrh brega gola.
Još u mome srcu leto ne izblede
I u njemu cvate pramaleće čelo,
l tamnu mi kosu prošaraše sede,
Dirnu moju glavu zimsko inje belo.
 
Odjuriće život, cvat će strti studi…
Sedi mi u krilo, draga, dok sam s tobom!
Ti što sada glavu stavljaš mi na grudi
Da l ćeš mi se sutra srušiti nad grobom?
ako umrem prvi, telo mi bez žica
Da l pokrićeš plastom, reći zaleći me?
Da l ćeš zbog ljubavi nekoga mladića
Hteti da ostaviš čak i moje ime?
 
Udovičkog vela kad se maneš kleta,
Ko crni ga barjak nad grob moj zadeni,
Doći ću po njega iz podzemnog sveta
Usred tamne noći i uzet ga k meni,
Da sušim njime suze što mi kanu,
Jer me zaboravi, lako i bez boli,
I da njim zavija na svom srcu ranu
Onaj što te tu, i sad, večno voli!