Petőfi Sándor: Koncom septembra (Szeptember végén Szlovák nyelven)

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

 
1847

Skvitá ešte údol kvetmi záhradnými,
zelenie sa ešte topoľ pred oknom;
ale pozri, vidíš tamto ríšu zimy?
Snehy pokryli už končiar nad horstvom.
Ešte v srdci mojom mladom leto spieva
a ešte v ňom hýri jari všetok jas;
no hľa, v kaderách sa mi už zjesenieva,
popŕlil už hlavu moju zimný mráz.

Opadne kvet, život odpádi a niet ho...
Sem poď, žienka moj a, sem mne v lono, hľa!
Či ty, čo sa mi dnes k hrudi vinieš s nehou,
neklesneš mi zajtra na hrob, zúfalá?
Óh, povedz, ak umriem skôr, či so slzami
smrtnou plachtou prikryješ ma, mŕtveho?
A či ťa raz láskou šuhaj dáky zmámi
tak, že mena môjho vzdáš sa pre neho?

Závoj vdovský ak raz zahodíš, mne na rov
potom zaves ho jak prápor smútočný:
zo záhrobia si poň vyjdem nocou tmavou
a si odnesiem ho ta do hrobu tmy,
stierať si ním prúdy sĺz pre teba, ktorej
na mňa zabudnúť tak ľahulinko je,
a obviazať srdce poranené, choré,
čo ťa jednak, aj tam, večne miluje!