Petőfi Sándor: Szerelem átka

Te vitéz Barangó, hova oly vágtatva?

Mért öltöztél fényes hadi páncélodba?

Mért fényesebb szemed fényes páncélodnál

S kezedben villogó kardod acélánál?

 

Vitéz Barangónak leszen útja hosszu,

Azért megy sebesen, mint halálos bosszu,

De nem bosszu űzi, hanem a szerelem,

Azért a tündöklő szikra szemeiben.

 

Szép szeretője van vitéz Barangónak,

Híják szeretőjét a szép Ildikónak.

Ildikónak arca szép, mint az ég boltja;

Szeme, mint a nap, a csillagot kioltja.

 

Barangó szerette őt véghetetlenűl,

Föl is szólította: menjen hozzá nejűl.

Ildikó felele: "Kezem neked adom,

Hogyha teljesíted három kivánatom.

 

Hozz nekem az égből szivárványdarabot,

Menyasszonyi ruhát majd abból varratok;

Hozz nekem rózsákat a hajnal kertébül

Koszorúnak főmre nászi ékességül;

 

Végső kivánságom a göncölszekere,

Ezen űljek, hogyha megyünk esketőre.

Ha teljesíted e három kívánságot,

Férjem leszesz, veled élek házasságot."

 

Im, ezek valának Ildikó szavai.

Barangó alighogy hallá kimondani,

Paripáján termett s gyorsan elrobogott,

S hozott először is szivárványdarabot.

 

Azután berontott a hajnal kertébe,

És a legvirítóbb rózsákat letépte.

Sok bajába kerűlt mindezt végbevinni,

De vitézségének nem állt gátul semmi.

 

Most megyen harmadszor a göncölszekerért.

Magára öltötte minden jó fegyverét;

Ha szép szóval meg nem kapja, amit akar.

Erőszakkal vívja ki a fegyveres kar.

 

Szép Tündérországban éktelen sok a kincs,

Hanem hát a göncölszekérnek párja nincs;

Őriztetik is ám a fenevadakkal,

Meredő körmökkel, tátongó szájakkal.

 

Barangó odaér, kéri a szekeret;

De mihelyest kérő beszéde megeredt,

Végét nem is várva, nekirohantanak

Dühös méreggel az őrző fenevadak.

 

Esztendeig harcolt Barangó hős keze,

Mig elhullt a szekér egész őrizete,

Mig kivívta a nagy és véres diadalt,

Amelybe maga is majd hogy bele nem halt.

 

Ekkoron Barangó nem is tett egyebet,

Az istálóból négy tátost kivezetett.

A legszebb négy tátost vezette ki onnan,

S befogta őket a szekérbe legottan.

 

A gyémántos gyeplőt ragadta kezéba,

Csillagsugárostort a másik kezébe,

Saját paripáját saraglyához köté,

Ugy hajtott serényen szeretője felé.

 

Szeretője addig, szép Ildikó, mit tett?

Gondolta Barangó: búsan várja őtet,

Gondolta Barangó: "szivem Ildikója,

Ne marjon a bánat fulánkos kigyója!

 

Ne marjon a bánat fulánkos kigyója,

Közeledem immár, szivem Ildikója!

Közeledem hozzád szép göncöl szekerén,

És boldog vagyok, mert kezed megnyerem én.

 

Ne félj, jó Barangó, Ildikó nem búsul!

Vigad ő más karján kicsiny magzatostul,

Van már kis magzata, van már férje neki,

Jősz-e te vagy nem jősz? nem igen keresi.

 

Feledte Ildikó régen igéretét,

A jött-ment Kevének adta szivét, kezét.

Keve bírja mostan azt a boldogságot,

Melyért kezed fáradt és szived sovárgott.

 

Ildikó most is ott űl Keve ölében,

Egymást csókolgatják, ölelgetik épen.

Amint ezt meglátja jó Barangó vitéz,

Nincs ereje szólni, csak merőn áll és néz.

 

De föllázad a vér félholt nyugalmábul,

Barangónak összeszorult szive tágul,

Eszeveszett harag fut égő agyába,

Kirántja szablyáját és megindul lába.

 

A két szeretőnek borsózott a háta,

Mikor a vitézt így közeledni látta,

Egymás kebeléről gyorsan fölriadnak,

Megszökni előle a szilaj haragnak.

 

Hős Barangó erre kardját elvetette,

És ily szókat ejtett nagy gúnnyal nevetve:

"Nem érdemlitek meg, hogy ezen kar által

Ismerkedjetek meg a méltó halállal!

 

Nem fogja szívetek kardom hegye érni,

Te szószegő asszony, te csábító férfi!

De ami átka van a széles világnak,

Ha isten meghallgat, mind reátok szállnak.

 

Mindkettőtök élte legyen halhatatlan,

Hogy szenvedhessetek örökös kinokban.

Éljetek, mig eljön az üstököscsillag,

Melytől a rengő föld sarkai bomolnak.

 

Kivánom: váljatok kővé mind a ketten,

Szivetek a kíntól hogy meg ne repedjen.

Te csábító férfi, amint most kebled ég:

Azt olyan mértékben örök lángok egyék.

 

S te szószegő asszony, bűnbánó könnyeid

Szünetlen folyjanak a világ végeig,

És a patakba, mely szemeidből ered,

Könnyed patakjába fuladjon gyermeked.

 

S az én életem is legyen halhatatlan,

Hogy kínaitokat váltig kacaghassam!"

Barangó vitéz az átkot így végezte,

Meghallgatta isten s beteljesítette.

 

Kősziklákká váltak Ildikó és Keve.

Csábító Kevéből tűzokádó leve,

Hányja magából a tüzet szakadatlan,

Mai nap is hányja s jajgat a kinokban.

 

És amely Ildikó volt egykor, a hegyből

Kiapadhatatlan két forrás buzog föl,

E forrásokba fult be kicsiny magzata,

Kit isten a völgyben fává változtata.

 

Barangóból pedig sötét fergeteg lett,

Mely ottan borong a két átkos hegy felett.

Mig Ildikó sír és míg Keve lángol s nyög,

Reájuk Barangó rettentőn mennydörög.

 

Borjád, 1845. szeptember 26. - október 7. között