Petőfi Sándor: Aus der Ferne (Távolból Német nyelven)

Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll,
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse - -
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!

Kleines Haus an der Donau Ufer
viel lieber ist als die Limmatufer!
Tränen schwimmen meinen Augenwimpern,
alle Rosen mich daran erinnern.
 
Vielmals wünschte, wäre dortgeblieben!
Aber der Mensch wird von Wunsch getrieben;
meinen Wünschen Falken Flügel wuchsen,
zu Hause die Mutter will ich küssen.
 
Folter brannte in die Eltern brüste,
wenn ich meinen beiden Eltern küsste;
das Quälend’ Brand könnten sich nicht löschen
die Eisperlen d’ aus der Augen lösten.
 
Beim Umarmen hat ganz fest gezittert!
Ich soll bleiben, hat sie leis’ gebettelt!
Wenn damals die Welt gesehen hatte:
Vielleicht gar nicht umsonst geweint hatte.
 
Schöne Hoffnung dort am frühen Morgen
steht der Zukunft wunderschön versorgen-.
Erst dann, wenn wir, die Menge betraten,
bemerken wir unseren Wahn taten.
 
Mich hat auch, das schön glitzernde Wagen
nur ermutigt, warum soll mich plagen?
Wie lang hab’ ich in die Welt um gereist,
bis die Beine auf den Dornen traten.
 
Freunde gehen in mein’ schöne Heimat;
was sollen die meiner Mutter sagen?
Rufet ihr zu, Lands Männer schön leise,
wenn am Heimweg dorthin führt die Reise.
 
Saget ihr nur, sie soll niemals weinen,
weil dein Sohn dort schwimmt in grossen Scheinen,
wenn sie wüsste, wie elend hier lebe,
ihr armes Herz würde sofort sterbe!
 
Pozsony, Mai 1843