Petőfi Sándor: Ihr Akazien im Garten, (Ti akácfák e kertben Német nyelven)

Ti ákácfák e kertben,
Ti szépemlékü fák,
Amelyeken szivemnek
Oly drága minden ág.

Kedves fák, üdvezelve
És áldva legyetek.
Áldom még azt is, aki
Titeket ültetett.

Harmatnak s napsugárnak
Áldása rajtatok,
Vidám dalosmadártól
Reszkessen ágatok.

Örök tavasz lakozzék
Zöld fürteiteken,
Hogy éltetek, miként az
Enyém, oly szép legyen.

Itt láttam én először
Kedves galambomat,
Itt láttam őt először
Ez ákácfák alatt.

Itt űlt e lombok alján,
Itt űlt szemközt velem,
Itten röpült szeméből
Szivembe szerelem.

Tudom még, hogyne tudnám?
Habár régen vala,
Az órát, hol kigyúladt
Szerelmem hajnala.

Ez volt a hajnal! ilyen
Nem ékesíte még
Téged, te véghetetlen,
Te régteremtett ég.

Letűnt immár e hajnal,
Megértem a delet,
S ez tán nem oly regényes,
De sokkal melegebb.

Mikor jön majd az alkony,
Szerelmem alkonya?
Ettől ne félj, szivemnek
Imádott asszonya!

Eljő ez is, de későn;
Azért jő majd, ha jő,
Hogy légyen arcainkon
Szép arany szemfedő.

S a földbe ha letesznek,
Majd csillag képiben
Ragyog le zöld sirunkra
Sötétkék éjeken.

Nagykároly, 1848. október 22.

Ihr Akazien im Garten,
ihr Gedächtnis Bäume,
und auf denen für mein Herz
all’ Äste sind, träume.
 
Liebe Bäume, willkommen
seid ihr gesegnet halt,
ich segne sogar auch den,
der euch gepflanzt hat.
 
Tau ’d Sonnenstrahlensegen
soll es an euch glänzen,
von fröhlichem Singvogel
an den Ästen schwänzeln.
 
Möge der ewige Lenz
immer bei euch wohnen,
dass ihr immer so schön habt
wie ich jetzt hier oben.
 
Hier sah ich zum ersten Mal
meine liebste Taube,
hier sah sie zum ersten Mal
im Akazie Laube.
 
Sie sass hier unter dem Laub,
sie sass mir vis-à-vis
‘d, hier flog aus ihren Augen
die Liebe wie Magie.
 
Ich weiss noch, warum auch nicht?
Wenn es schon lang her, die
Zeit, wenn das aufleuchtende,
Amors feil, traf mein Herz.
 
Es war eine Aurora!
Schön wie ein Gewimmel,
du das Unendliche, du
altmodischer Himmel.
 
Das Morgenrot ist vorbei,
den Mittag ist ärmer,
es ist nicht so romantisch,
aber ist viel wärmer.
 
Wenn mal die Dämmerung kommt,
das Zwielicht der Liebe?
Von dem hab kein’ Angst, meine
Ehefrau, mein liebste!
 
Es kommt ja auch doch zu spät;
drum kommt, wenn es kommen muss,
auf unseren Gesichtern,
das golden’ Leichentuch.
 
Und wenn uns begraben, in
dunkelblauen Nächten,
dann als Sternen verkleidet,
leuchten an den Gräbern.
 
Nagykároly  22 Oktober 1848