A semmi szinkópája (Magyar)
Egy adott pillanatban sorsoddá válik a gondolat. De hirtelen eltűnni látszik. És akkor fájni kezd benned a táj, a póráz nélkül csavargó utcák, a ház, amit oly gyakran kelepcének érzel, a kirúgott ajtó, amin nem tér vissza a berúgott tisztelet, a kertbe kitelepített fenyő kínja (nem vihetett mást magával, csak a mézeskalács illatát). Fájnak az éjszakákkal összemosott nappalok, amiknek organza függönye nem képes elfedni a szeretett arcot. Legjobban a múltidő fáj, hiába tudod, hogy a jelen forrása. Folyton fölbuzog belőle a szerelem zsarnoksága, tekinteted egy sírhely mágneses ereje vonzza. Óránként leszállsz a tudatalatti vizekbe, ár ellen úszol, hagyod, hogy az emlékek piócái szívják a véred. Aztán épségben bukkansz föl az örvényből. Jövőidőhöz jutottál. Micsoda megtiszteltetés! Magad sem érted. Nem reméled, hogy túléled az egymásra utaltság kényszerképzetét. Konokul mész a végső átváltozás felé. Valaki irányít. Tovább! Előre! A földre tapasztod füled. Hallgatózol. A semmi szinkópája dobol. Boldog perceket majszolsz és pillanatokat szórsz belőle egy évődő galambpárnak. Feltöltő | Fehér Illés |
Az idézet forrása | http://www.alkoto-haz.hu/a-semmi-szinkopaja/#more-3987 |
|
|