Pethes Mária: Gyomornegyed

a nevetés kapocs volt
egészen addig
míg észrevettem
kivillanó méregfogad
aztán a védekezés lett
közös bennünk
te a fogad
én az életem féltettem
 
 *
 úgy őrizted tőlem magad
ahogy Kékszakállú az utolsó ajtó titkát
halálra szántan akartalak
felderíteni
és nem hittem
hogy komolyan gondolod kivégzésemet
azóta földrengés van a gyomromban
ha megszólal Judit áriája
 
*
átdöftem a köztünk lévő távolságot
egy vasútvonallal
azon ment a gyomornegyedbe
az étel és jött vissza hozzám a tányér
egy elnémult morzsával
 
*
reményem fecskéje ült a dróton
pedig tudta
egyedül nem hozza vissza a nyarat
te vérengző kandúr
lentről lested
az óvatlan pillanatot
mindig szeptember maradt
 
*
a köztünk lévő fal mellett
eltörpült a nagy kínai
azt hittem egyszer átkiáltasz
hogy halló
vagy valami
de kénytelen voltam
vacsora helyett a falat zabálni
hogy végre meglássalak
sajnos mögötte volt még egy
amit nem bírtam már gyomorral
azóta kőszagú a leheletem
 
*
elektromos angolna voltál
kipécéztél
pedig nem is mondtam
ajánlom magamat
de nem mérted fel
hogy túlságosan nagy falat
vagyok
te éhen
én sokáig szárnyalásra
képtelen repülőhal maradtam
 
*
a legtökéletesebben szemléltető
bemutatóban az életről
akkor részesültem
amikor a kezemben tartott késsel
átvágtam egy kimúlt hal gerincét
a makacs erő a pikkelyekre sápadt
és az élet utolsó rándulását
gyomromba közvetítette karom
nem voltam képes fehér húsából enni
csak irtózattal néztelek
épp olyan mohón zabáltad
ahogy engem is
 
*
a végén már
csak istent sajnáltam
hármunk között
ő volt a legmagányosabb
 
*
úgy haraptál a mellkasomban
ütemesen rángó mályvaszínű húsba
ahogy macskám egy énekesmadárba
őt leszidtam
kipeckelt szájából kimentettem áldozatát
téged elhagytalak
az orvosok szívem helyén
azon a tépett húscafaton
sokáig tanulmányozták
fogsorod patkó alakú nyomát