Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Petrőczi Éva: Prológus - egy ősbemutatóhoz

Petrőczi Éva portréja

Prológus - egy ősbemutatóhoz (Magyar)

„A prófétánk dadog. Akinek fontos a szó, annak
nehéz is.”
Eötvös Péter–Esterházy Péter: Halleluja – Oratorium
balbulum
 
Balbulus Notker –
ezerkilencszázkilencven tavaszán
ott álltam Sankt Gallenben
naív portréd előtt.
Virágok, napfény mindenütt,
szép, steril svájci délelőtt.
 
És fájt már akkor is a sorsod,
a minden szóért megvívott küzdelem.
Egy apró, jótékony kavics
sem segített meg-megbicsakló,
szegény nyelveden.
 
De igaz szavak voltak legalább.
Papírhajóid nem mű-vízesések hátán
úszkáltak, hanem néhány tiszta,
keskeny vers-csermelyen.
Harminckilenc esztendős voltam akkor,
te párszáz – de mindketten tudatlanok.
Nem látta egyikünk sem,
hogy jönnek már az anti-dadogók,
a zsíros szájú, jóllakott dalnokok,
a mindig szóra-készek,
a beszéd balkezes iparosai.
 
A szájukat, Uram,
már befoghatná
végre valaki.
 
Ha verset olvasok,
a szívem gyakran ökölbe szorul,
és megkérdem magamtól:
tud-e, fog-e bárki még
dadogni itt,
Istennek tetszőn,
Notker Balbulus-ul?
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásaszerző elfogadott kézirata

Prologo - alla prima rappresentazioe (Olasz)

“Il nostro profeta balbetta. Per colui, che la parola
è importante, è anche difficile.”
Eötvös Péter – Esterházy Péter: Alleluia - Oratorium
balbulum
 
Notkero il balbuziente – 
stavo ferma nel San Gallon
davanti al tuo ritratto naif,
nella primavera del millenovecento novanta.
Fiori, luce solare dappertutto,
bella, sterile mattinata svizzera.
 
La tua sorte mi doleva già allora,
la lotta combattuta per ogni parola.
La tua povera lingua sempre inceppata,
neppure un minuto sasso benefico
l’aveva aiutata.
 
Perlomeno erano parole vere.
Le tue navi di carta non navigavano
sulla cresta delle cascate artificiali,
ma su alcuni puri, stretti ruscelli di poesie.
Avevo allora trentanove anni,
tu un paio di centinaio – ma tutti e due ignari.
Di noi due non vide nessuno,
che stavano già arrivando gli anti – balbuzienti,
i sazi cantori dalla bocca unta,
i sempre pronti per la parola,
gli artieri mancini della parlata.
 
Signore, sarebbe ora,
che finalmente qualcuno
facesse chiudergli la bocca.
 
Leggendo una poesia
il mio cuore spesso si stringe in pugno,
e domando a me stesso:
ci sarà mai più qualcuno
capace qui a balbettare,
Dio piacendo,
alla maniera di Notkero il balbuziente?
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap