Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Pilinszky János: Harbach 1944

Pilinszky János portréja

Harbach 1944 (Magyar)

Thurzó Gábornak

Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,
a fázó krumpliföldeket,
de mindennek csak súlyát érzik,
a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét,
mely szinte beléjük tapad,
amint eleven rétegekben
egymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyiló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.



KiadóOsiris Kiadó
Az idézet forrásaPilinszky János összes versei 5. kiadás. Osiris Klasszikusok

Harbach 1944 (Német)

Wieder und wieder seh ich sie dort,
der Mond scheint, eine Deichsel ragt,
und angeschirrte Menschen ziehen
den mächtgen Wagen durch die Nacht.

Sie ziehen, und der riesge Karren
wird schwerer mit der Dunkelheit,
die Leiber teilen sich der Hunger,
ihr Zittern, Staub und Müdigkeit.

Sie schleppen Landschaften und Straßen,
das fröstelnde Kartoffelfeld,
doch spürn von alldem sie nur Schwere,
nur Lasten noch von Land und Welt.

Nur ihrer Nachbarn fallnde Leiber,
die sich in sie hineingehängt,
eine lebendge Menschenmasse
sich taumelnd in den Spuren drängt.

Die Dörfer weichen aus vor ihnen
und Tore fliehen den Anblick,
die Ferne kam ihnen entgegen
und zog betroffen sich zurück.

Sie waten kniehoch durch das finstre,
gedrückte Lärmen der Holzschuh,
als schlurften sie durch unsichtbare,
raschelnde Blätter ihre Spur.

Doch ihren Leib besitzt das Schweigen.
Sie recken die Gesichter hoch,
als witterten sie in der Ferne
des Himmels lang ersehnten Trog.

Wie ein sich weit öffnendes Gatter,
das zu ihrem Empfang bereit,
so öffnet wild der Tod die Tore,
die er sperrangelweit aufreißt.



Az idézet forrásaUngarische Lyrik der zwanzigsten Jahrhunderts. Berlin und Weimar : Aufbau-Verlag, 1987. p. 261-262.

minimap