Pilinszky János: Kihűlt világ

E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.
 
Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szivemen.
 
Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.
 
A mindörökre ismeretlen
végül is így lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.
 
Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.

Questo mondo non è il mio mondo,
solamente la costrizione del mio corpo,
per intrudermi sempre più dentro,
come un verme, nel suo intestino.
 
Così mi alimento della morte,
e la morte così si satolla di me,
la mia vita, da tempo non è mia,
come cheloide cresce sul mio cuore.
 
Rinsavendosi, da ogni vivente
creato, l’abiezione si riaffiora,
palesandosi dichiara ogni
sua presuntuosa vergogna.
 
E l’ignoto per sempre sconosciuto,
alla fine in accogliente si tramuta,
come un appassir di fronde d’autunno,
il decadimento imbalsama.
 
Questa è terra di nessuno, un
mondo inaridito! E come su di esso
ammassati ferri vecchi, le nostre
speranze, le stelle, s’ergono morte.