Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Pintér Tibor: Emlékszel- még?

Pintér Tibor portréja

Emlékszel- még? (Magyar)

Mi csorog alá
             a nagy időn
szüntelenül?
 
a hideg prágai reggelre, az indiánokra, a végtelen
sok ürömpohárra,
a buta Szent-Anna tavi napra, a legyekre egy mezőn
Bukarest után,
a lázra Ó-Tátrafüreden, a vízesésre, a halászhajókra,
amint befutnak
az Északi-tengerről, a sós tengerre, a sós tengerszagra,
a Temzére
alul-fölül nézetből, az izzadt párizsi taxira, a drága
bécsi taxira,
a francos kínkeserves utakra, a különböző
repülőterekre,
a vonatra Velence felé, a gyűrött alvásokra,az őszi
Lídóra, a forró
egymásnak okozott és így fokozhatatlan örömre, az
esti sétákra,
a hóra, arra a kandallóra egy régi kertben, a melegre,
a szemek csillanására, az érintésekre
 
Hiába volt.
           Tűnhetetlen tűnhető.
 
A lineáris időben moccanatlan állunk.
a kórházi ágyra, az „első” sírásra, az ember-féleségre,
a doh-ette pince éjszakákra, az eksztatikus
köhögés-empátiára,
a lélek-pőreségre,
a lókúti országútra, a hídon túli Komáromra,
a mogyorós csokira,
a „finom és egészséges”-re, a hajnali pályaudvarokra,
a magas fűre a hegyen, a félelemre, a halálra,
a szerelemre
 
A kín az mi indázón bolyong
              a szárnyas időben,
mint kísértetjárta ház
                      recsegő
                              lépcső-során
az idegen.
 
a bizalomra, a bele-símulásra, a segítségre,
a hozzá-tartozásra,
a köd-farkasokra, a dongás-pofákra, a por-csontvázaira,
az elszaladásokra, az ütközetekre, a síkos
kagyló-tapadásra,
a malter és fenyő és cserép izzadtság szagára,
a súroló oldalfényekre,
a megadásra, a símogatásra, a rajnai tájra, a kanyargó
víz oldalán
szőlő-parcellákra, a hitre nem Krisztus után szabadon
Emlékszel-még?
Mire?
Erre a homályra?
 
a szív készültségre, a faluban ott a sárra, a dalokra,
a mesékre,
a „botra”, a jókedvre, a boldogságra ami úgy maradt
mint bogár
a borostyán-cseppbe hányva, a szemtelen szélre amint
hajad cibálja, a meleg esőre mikor vigyorogtunk megázva,
a lélekre ami volt,
a lélekre ami egy-volt, a lázmérőre lerázva,
a falhoz vágott lecsóra, a csodákra
 
Marad-e valóság,
vagy csak lét-értelmezés
rissz-rossz teóriákba zárva?
 
1994.06.21.



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásaPintér Tibor

Ti rammenti ancora? (Olasz)

Cosa scorre giù
                       al grande tempo
senza sosta?
 
le fredde mattinate praghesi, gli indiani, gli infiniti
bicchieri di artemisia,
la stupida giornata sul lago di Sant’Anna, le mosche
su un prato dopo Bucarest,
o la febbre nella Antica Smokovec, la cascata,
i pescherecci, mentre rientrano al porto,
il mare del nord, il mare salato, il profumo salato
del mare, il Tamigi
con vista da sotto e di sopra, il sudato tassi parigino,
il costoso tassi viennese,
le strade accidentate e impervie, gli svariati
aeroporti,
il treno verso Venezia, le dormite tribolate, il Lido autunnale, la calda gioia non più aumentabile procurata all’altra, le passeggiate serali,
la neve, il camminetto nel vecchio giardino, il caldo,
il lucicchio degli occhi, le toccate
 
È stato inutile.
          Lo svanire del insvanibile.
 
Siamo fermi immobili nel tempo lineare.
il letto ospedaliero, il „primo pianto”, una specie d’uomo,
le notti nelle cantine ammuffite, l’empatia
della tosse estatica,
la nudità dell’anima,
la strada statale di lokut, il Komárom oltre il ponte,
la cioccolata con le nocciole,
quella  “salutare e deliziosa”, le stazioni all’alba,
l’erba alta sulle montagne, la paura, la morte,
l’amore
 
Il tormento è quel, che vaga ondeggiando
                                           nel tempo alato,
come lo straniero sulle scalinate
                                           scricchiolanti
                                                         della casa
dai fantasmi infestata.
                         
la fiducia, l’arrendevolezza, l’aiuto,
l’appartenenza dell’una all’altro,
i lupi di nebbia, i musi ronzanti, i scheletri di polvere,
le fughe, gli scontri, l’aderenza della
conchiglia viscida,
l’odore di sudore della malta e dell’abete e delle tegole,
la sfregante luce laterale,
la resa, le carezze, il paesaggio renano, gli appezzamenti di vigneti, lungo
l’acqua tortuosa, la fede non secondo Cristo liberamente
Ti rammenti ancora?
Che cosa?
Quest’oscurità?
 
La prontezza del cuore, il fango là in paese, i canti,
le favole,
il “bastone”, il buonumore, la felicità ch’è rimasta
come il coleottero
incastrato nell’ambra fluida, il vento sfacciato mentre
ti scarruffa i capelli, la pioggia calda e noi che ridevamo bagnati, l’anima che c’era,
l’anima che era tutt’una, il termometro scrollato,
la peperonata scaraventata contro la parete, i miracoli
 
Forse rimane la realtà,
o solo l’interpretazione dell’esistenza
racchiusa nelle teorie più o del meno sbagliate?
 
21. 06. 1994.
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap