Rákos Sándor: Gilgames faggatása

Ó, az a tavasz, az a nyár, az az ősz,

mikor estéim s reggeleim csöndjét,

az uruki fal építőinek

kopácsolása verte föl!

Rádió szólt, csöngött a telefon,

atomrobbantásról írt az újság,

újabb meg újabb űrhajókról,

s hogy alagúttal kötik össze

Franciaországot és Angliát –

érverésem a századdal dobolt,

s Gilgames varázsdobját is hallottam;

rádióm és telefonom szavából

a hírhozók kapkodó lihegését;

az atomrobbantás kataklizmája

Anu hét gonosz szellemét idézte;

űrhajókról hallván, keselyűszárnyon

az égbe fölszállottam Etanával;

s Gissel jártam a földalatti ős-sötétben

olvasván a készülő alagútról.

Vesszőt, pontot

a villamos csengője vert az eposzba,

verslábai hosszát

dunai hajók kürtjele mérte ki;

szerelem, harag vörös virágai nyíltak szívemben,

bántottság, sértés jégvirágai;

előttem a táblák,

fölöttem évezredek csillagködei,

lobogó gyolcsként ahogy kibomlanak;

s jött a nagy király, a mindentudó,

Gilgames! Hányszor megvallattam,

hányszor beszéltem hozzá, mintha

lelkemhez szólanék:

„Csönd és köd és hideg sötétség.

Utánad is csak ennyi maradt.

Kilobbant iszonyú lángolásod.

Csönd és köd és hideg sötétség.

Ez hát végső érve a létezésnek?

Hét éjjel és hat nap sirattad Enkidut,

zokogásod fölverte a világot,

s mi maradt abból is, a gyászból,

vonításodból az ember sorsa miatt?

Konok vakmerés! Élni merünk,

vívni – milyen tusát? – egy barbár-ősi

Játékok Helyén, ahol veszt a győző,

mert megöletik, úgy, mint a legyőzött.

Látom kicsorduló könnyedet, Gilgamesem,

a kudarcban, megváltatlan halálban,

– mert nincs élet füve, jaj, nincs öröklét! –

s hallom, daccal a fogad hogy’ csikordul:

a falat újra építeni kezded!”