Rédey Tivadar: Téli vers

A legutolsó, gyér levélcsomót,

Mit ősz viharja ághegyen felejtett

Rőt zászlófoszlányt árboc magasán:

A fáról most a köd síkos lehe

Sorvasztja sápadt, csatakos halálba.

A nyirkos ág lebókol ablakomhoz.

S én hallgatom a hangtalan panaszt —

Hogy:

Téli erdőn, e nagy árvaházban,

Testvéri sorban, osztott fájdalommal

Siratják a fák a halott nyarat, —

Erdőn miért nem élhetek, szegény fa,

S még kertbe sem,

Ahol a fának foltos őszi lázát

Aggódó gonddal hű szemek vigyázzák

Csendesen ?!

Ollót ragadva lombom lemetélte

Az ősz viharja, s most a köd veri

Testem csupaszát... E testvértelen

Enyészet bánatát ki osztja meg

Velem ?!

Köd=könnyel így jajong az ág.

S én értem, mert már éltem e magányt;

Ínyemmel még az egyedülvalóság

Ízére visszatévedek ma is:

Oly árva voltam — nincs öt éve még! —

Oly árva voltam, mint ez asztalom

Fölött magát emésztő lámpafény —

S e múlt nevében így szólok ki most,

Így felelek az ablakomra síró

Faágnak résztvevőn:

Megosztom én!

(1922.)