Révai Károly: Őszi bolyongás
Őszi bolyongás (Magyar)A letarolt mezőt búsongva bejárom, Puszlulás, enyészet az egész határon; Csipős szél tépi az utolsó harasztot, Mit az őszi napfény melege fakasztott.
Hej, bizony a nap is máskép süt az égen! Törött, gyönge fény ül bágyadó szemében; Mint egy öreg ember bandukol előre, Nagyokat pihen, mig fölér a tetőre.
Sápadozó ősznek van most bús világa, Dértől hajladozik a fák rokkant ága; Akármerre nézek, — sehol semmi élet. Úgy érzi a lelkem a kietlenséget!
S elfáradt szivemben bús gondolat támad: Van-e rám szüksége ennek a világnak? Az a nehány nóta, amit olykor zengek, Még nem elég arra, hogy benne lézengjek
Úgyis igen sok már a poéta ember, Nem illek én oda őszülő fejemmel! Felhők szárnyán járó fiatal komélák Szánakozva nézik az öreg poétát.
Szánakozva nézik, mosolyognak rajta; Nem csoda, mert olyan régi módi fajta! De tehet-e róla, ha a Múzsa rányit, S egy-egy csöndes nótát a szive megállít!
Amikor a tarolt mezőséget járom, S el-el mélázgatok egy hervadt virágon: Olyankor ajkamon, ha fakad egy ének, Úgy hallszik messziről, mintha temetnének . . .
|
FordításokNémetHerbstliche Verirrung Mucsi Antal Kérjen fordítást! |