Röhrig Géza: Nagymama

   Csak nézzük kétéves Nagymamánk
fenekét söprő vörös haját a fotókon,
majd a hosszú, égszínkék féknyomot,
mit egy gyerekkori szerelem hagyott,
csak nézzük bakfisnak milyen bús és nyúlánk,
nemsokára nő, kiszívott nyakú szent a képeken,
a matrózblúz a sutban, megtörtént pénteken,
minek nem szabadott volna, csak egy év múlva és kedden,
az apja álmában ököllel az írógépre üt,
látja a rengeteg összeragadt-torlódott betűt,
s nekilát ébren rendbehozni szÍvi masináját.
A következő fotón esküvőn van, de mintha nem
a sajátja lenne, szeme sarkából mindég
a férjét nézi. Egy szálfatermetű, széleskedvű rabbi.
Két fiúk születik, s az emlékezet folyamatosan rálép
arra a pedálra, mely a zongorán a hangot hosszasan ki tartja,
hisz csak pelenkáz, takarít, főz, szoptat, sikál, söpör és mos,
az első zsidótörvényt még fól sem fogja, a másodiknál
azonban már a harmadikat is tudja, és lőn.

    Csak nézzük Nagymamánk kézírását,
ha a meggyespite receptje kell, vagy a stoppológomba
kecses diófakalapját, ha a zoknink lyukadt ki.
Mi volt az utolsó kép a szemedben, Nagyi?
S Nagyapa ezalatt hol volt? Téged nem akadt,
ki elbújtasson? Te alázatos, erős, félénk asszony,
kétéves kori fotódat újra és újra megnézem,
mit Rácz és társánál csinált a magnézum. Szép vagy.
A kezed csípőn, a lábad kis terpeszben,
a szemed, mint egy marék ebihal, fényes és eleven, szép vagy.
Kötött ruhácskád láthatóan úgy készült, hogy még hozzá lehessen
kötni, mögötted állótükör a hajad csupa lokni.
A hátoldalon kommentár: Brigi éppen táncol.
Brigittának neveztek a kor divatja szerint.
Lábacskádon kényelmetlen lakkcipő, a szoknya
a forgástól az utókor felé libben. Egy lapon a táborból
azt írtad: kár, hogy nem én vagyok Isten.

We keep looking at photos of our two-year-old grannie,
her red hair brushing her bottom, then at the
long, sky-blue break-trail
left by a childhood romance,
we look at how sad and slender she is as a bobby-soxer,
a woman soon after, a saint with a love-bite on her neck in those pictures,
the sailor's blouse tossed aside, what happened on a Friday,
ought not to have happened for another year and on a Tuesday,
in a dream her father hits the typewriter with his fists,
sees the pile of stuck, entangled keys,
and on waking, begins to put in order the workings of his heart.
The next photo shows a wedding, but it looks
as if it were not her own, from the corner of her eye
she keeps looking at her husband. A cheerful rabbi, tall as timber.
Two sons are born and memory keeps putting a foot on that pedal, which
resonates the notes on a piano,
after all, she only changes nappies, cleans, cooks, nurses, scrubs, sweeps and washes.
She does not comprehend the first Jewish law, but when the second one comes,
she understands the third one, too, and so it came to pass.
 
We keep looking at our Grannie's handwriting
when we need the recipe for cherry pie, or at the dainty walnut-wood top
of the darning mushroom when our socks need mending.
What was the last picture that took your eye, Grannie?
And where was Grandfather at that time? Was there no one to hide you?
You humble, strong, diffident woman,
I look again and again at that picture of you as a two-year-old, taken
with a flash of magnesium, at Rácz &Co. You are pretty.
Your hands on your waist, legs a little apart,
your eyes, like a handful of tadpoles, are shining and lively, you are pretty.
One can see that your little knitted frock was made so more knitting could be
added later, behind you there is a full-length mirror, your hair is full of curls.
There is commentary on the back: “Brigie is just dancing.”.
They called you Brigid as dictated by the fashion of the times.
There are uncomfortable patent leather shoes on your feet, the skirt
flutters towards posterity whilst turning. You wrote
on a postcard from the camp: “Pity, that I'm not God.”