Rab Zsuzsa: Redbeard (A Rőtszakállú Angol nyelven)

Mark Szergejev irkutszki költőnek*
 
- Irkutszkban most kel a nap.
Reggelihez ül a családom.
Én meg itt... nemrég vacsoráztam.
- Az már majdnem a világvége!
Tudod-e, Mark, hogy az apám is
járt pedig ott... a ti Bajkálotokban
mosta, szegény, a zsebkendőjét...
Szél nem sodorhat messzebb madarat,
mint embert a történelem.
 
- Magam is: ukrajnai volnék.
Ott születtem.
Emberségre apám ott oktatott.
Ott élt nagyapám... Sokat emlegették,
mint jó embert, mint jó orvost, mint aki
segít mindenkin. Nem ismertem én már.
Kivitték, még tizennégyben, a frontra...
 
- Vörös szakálla volt...
- Honnan tudod?
- Szakálla? és vörös?
- Mint afféle hitetartó zsidónak.
- És katonaorvos lett? Przemyśl alatt?
- Alighanem Przemyśl alatt is.
 
*
 
A háború, a háború
kiverte az apám kezéből
Homéroszt és Cicerót.
Lábába golyó harapott.
Hevert a halottak között,
idegen mezőn,
Przemysl alatt.
Magáhoztért. Sötétedett.
(El-elcsuklott a folytatásnál mindig.)
 
Jöttek az orosz szanitécek.
Jöttek lézengő katonák.
Vízért tátogtam. Egyik észrevett.
Káromkodott, és belémvágta
bajonétját. Kijött a hátamon.
Még mozogtam. Fölkapta újra.
Akkor egy szálas katonaorvos
odaugrott, és félrelökte.
Nem felejtem: vörös szakálla volt.
Neki köszönhetem, hogy élek.
 
*
 
Fölfektették parasztszekérre
Valahányszor zökkent a szekér
a csámpás dűlőutakon,
a száján vér bugyogott.
 
Mégis elért Szibériába.
Hét vad év után mégis hazaért.
Idők jártával két gyerek
únszolta a történetért:
- Mégegyszer, onnan,
mikor odaugrott...
 
*
 
Csöndesen élt közöttünk
az a legendás Rőtszakállú.
És harminc évvel később testet öltött.
Egyszer a bombát söpörte félre
házunk fölül,
máskor garázda részeget
tuszkolt ki a szobánkból,
szögletes, lila kenyérrel kínált.
Arcát és rangját váltogatta -
tudtuk azért, hogy ő, hogy ő az:
a Rőtszakállú.
 
*
 
Apám halott.
Halott, Mark, a te nagyapád is.
Megkímélte a háború -
végzett vele a spanyoljárvány.
 
Már nem tudunk utánajárni semminek.
Némák az egykori tanúk.
Ülünk. Mi is csak hallgatunk.
Kívül és fölül a Barátság
rézcsattogású szólamain.
 
 
1967
 
*Mark Davidovics Szergejev [Марк Давидович Сергеев](1926-1997) szovjetorosz költő, műfordító, író, kritikus.
 
 

     For Mark Sergeev, a poet from Irkutsk

The sun is just rising at Irkutsk.
My family sits down to breakfast.
And I here… had dinner not that long ago.
'-That place is almost the end of the world!
Do you know, Mark, that my father
had also been there… poor man, he washed
his handkerchief in your Baikal…
No wind could drive a bird further
than men are driven by history.
 
- I, too, could be called Ukrainian.
I was born there.
It was there that my father taught me humanity.
My grandfather lived there… he was often mentioned
as a good man, a good doctor, one, who
helps everyone. That was before my time.
They took him to the front back in '14…
 
- He had a red beard…
- How do you know?
- A beard? And red?
- Like orthodox Jews have.
- And he became an army doctor? Served at Przemysl?
- At Przemsyl as well, most likely...

*

The war, the war
knocked Homer and Cicero from
my father's hands
A bullet bit his leg.
He lay between the dead,
on a foreign field
below Przemysl.
It was getting dark when he regained consciousness.
(His voice broke each time he continued.)
 
The Russian corps-men came.
Straggling soldiers came.
I gawped for water. One noticed me.
He swore and drove his bayonet
into me. It came out through my back.
I still moved. He grabbed it again.
Then a stingy army doctor
sprang to and pushed him aside.
I'll not forget him: he had a red beard.
It's thanks to him, that I'm alive.

*

They laid him on a peasant cart.
Blood spouted from his mouth
with every jolt of the cart
along those crooked country tracks.
 
But he still reached Siberia.
After seven wild years, still he arrived home.
As time passed, two children
pressed him for his story:
- Once more from where
you sprang to…

*

That legendary Redbeard
lived quietly among us.
And thirty years on he rose up again.
Once he swept a bomb aside
from above our house,
another time he hustled
a rowdy drunk from our room,
offered square, purple bread to us.
His face and his rank kept changing -
but we knew that he, that he was the one:
he was Redbeard. 

* 

My father is dead.
Mark, your grandfather, is also dead.
The war had spared him -
the Spanish flu finished him off.
 
We can no longer find out anything.
Witnesses from that time are silent.
We sit. We, too, are quiet.
Above and beyond the brassy clatter
of Friendship platitudes.