Rab Zsuzsa: Ajándék az ittmaradónak

Utaznom kellett volna, - de
váratlanul itthon maradtam.
Mi hogy lett volna nélkülem:
tanúja leszek akaratlan.
És most, mint illetéktelen
kíváncsi, titkot szimatolva
járok-kelek: hát megtudom,
nélkülem itt mi történt volna.
Semmi. A polc nagy-komolyan
tartja csakúgy tovább a könyvet.
Az asztal, lám, nemcsak nekem,
a maga örömére görnyed.
A kert is megvan nélkülem,
bimbót dagaszt, frissülve ázik.
Lopva az ablakból lesem.
Úgy tudja: magának virágzik.
Enyém-e most ez az egész,
vagy ölembe szakadt ajándék?
Porzó eső a szemközti hegyen,
olajfa-csillag, lepke-árnyék?
 
... Lehet, már rég meg kellett volna halnom.
Azért nézek hálásan és riadtan
eget, vizet, embert, napot, kutyát.
Mint aki mégis ittmaradtam.
 
 
1966

Avrei dovuto viaggiare, - ma
casualmente sono rimasta a casa.
Come sarebbe stato senza di me:
divento testimone involontaria.
Ed ora, fiutando segreti,
mi aggiro come un curioso
non autorizzato: saprò dunque,
senza di me cosa sarebbe avvenuto.
Niente. Il ripiano continua serioso
a reggere i libri come prima.
Il tavolo, come ben si vede, si piega,
non solo per me, ma per la propria gioia.
Anche il giardino se la cava senza di me,
gonfia le gemme, la pioggia lo rinfresca.
Lo guardo furtivamente dalla finestra.
N’è convinto che fiorisce per sé stesso.
Or’ mi appartiene tutto questo, o solo
regalo caduto tra le mie braccia?
Pioviggina sul monte, là di fronte,
ulivo – stella, farfalla – ombra?
 
…Forse, avrei dovuto morire da tempo.
Perciò guardo con gratitudine e sgomento
l’acqua, l’uomo, il sole, il cane, il cielo.
Come colui, che è rimasto qui lo stesso.
 
1966