Rab Zsuzsa: Varázsoló

Mágnest merítek az időbe:
két sarka kétfelől
rántsa ide kallódó arcainkat,
kutassa föl párját mindegyikük
a kétfelé törött időből.
Hadd százszorozzam meg magunkat
telhetetlenül.
 
Hol van a szöllődombokon
csavargó tízéves
Szaladok, háromévesen, utána,
hogy: csapjál lepkét! fogjál bogarat!
sipot is tudsz faragni?
kisborjutokat is mutasd meg! -
Húzódozik,
de csak bátyásan pártfogolja
a csörfös városi porontyot...
Eljátszogatnak egész délután.
 
A forrúarcú, szögletes diákot
megelőzöm a fehérvári utcán,
aztán véletlenül
leejtem nyaláb könyvemet előtte.
(Mesterfogás!)
A templomban rámbámult kétszer is -
biztosan fölszedi...
Akarom és varázsolom:
egy kicsit együtt bandukoljanak.
 
Derengj elő, tizennyolc évem is!
Háboru vége.
Gondtalan voltam, mint a szitakötő.
Csak-magamért-felelős.
Eladtam hathetente pohárnyi véremet,
trafikpadlót söpörtem,
és alkalmaztak smirgligyárban,
kószáltam sztyeppén, nyíresekben
Jeszenyin lábanyomán,
de nem tudtam, hogy nekem is
hányódik ott valakim, rejti fogság,
kőbányák forró mozsarában
veri szivét keményre,
hogy elviselje...
Találkozzanak ők is...
Legalább elrongyolt levelekben.
Legalább: a várakozásban.
 
Aztán leljék meg egymást
albérleti szobáik sánta székén,
örökké csöpörgő csapok,
barkás keresztek, esküvői képek,
üvegkutyák, horgolt terítők,
idegen sorsok hordaléka közt.
Bádogkannában főzzenek teát,
a vaskályhán megsül a krumplijuk,
varródjék meg az elszakadt ing,
a pokróc elég kettejüknek,
építsék az elvetélt életet
hivő szavakkal...
Legyenek ők is együtt!
 
Meg a későbbi kettő.
Külön-külön akikké lettek.
A rozsdás-mosolyú, abroncsos-arcú,
meg a maszk-mosolyú, a nembánom-arcú,
aki a világot kizárta,
meg akit a világ kizárt...
 
Varázsolok.
Itt vannak valamennyien.
Százan meg százan lelték meg egymást,
szánták, siratták, ölelték egymást,
amikor sorsomba csapódtál,
fekete, forró meteorkő!