Radnóti Miklós: Ötödik ecloga

                      Bálint György emlékére

Töredék

Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,

hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.

Félsorokat róttam.

                       Másról, másról igyekeztem

írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj

rámszól: róla beszélj.

                       És felriadok, de a hang már

hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.

Eltüntél.

             S ez az ősz se hozott hírt rólad.

                                               Az erdőn

újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos

fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.

Élsz-e, ki tudja?

         Ma már én sem tudom, én se dühöngök,

hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.

S nem tudnak semmit.

                       De te élsz? csak megsebesültél?

Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy

illat vagy magad is?

                       Már szálldos a hó a mezőkön.

Eltünt, - koppan a hír.

                     És dobban, dermed a szív bent.

Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,

reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek

régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,

mint a halottakét -

                        Mégsem tudok írni ma rólad!

1943. november 21.

An Erinnerung an György Bálint

Fragment

Mein lieber Freund, wie ich vor der Kälte dieses Gedichts zitterte,

ich hatte vor dem Wort Angst, ich bin heute noch vor ihm geflohen.

Nur Halbzeilen geschrieben.

Ich versuchte von etwas anderes

zu schreiben. Vergebens! Die Nacht, die schrecklich verborgene Nacht,

sagte mir: Red’ über ihn.

Und ich wache auf, aber das Geräusch schweigt schon,

genau wie die Toten auf den Feldern der Ukraine.

Du bist verschwunden.

Und der Herbst brachte auch keine Nachricht von dir.

Auf dem Wald

die Vorhersagen von Wintern flüstern die Schweren voller Wolken

Ziehen vorbei, mit Schnee beladenen bleiben am Himmel stehen.

Lebst du noch, wer weiß?

Heute weiß ich es auch nicht, ich bin auch nicht böse,

wenn sie schnicken und ihre Gesichter schmerzhaft bedecken.

Und sie wissen nichts.

Doch du bist am Leben? Bist nur verletzt?

Gehst du im Laub spazieren zwischen den dicken Waldschlamm Geruch?

Bist du der Geruch selbst?

Auf den Feldern schneit bereits der Schnee.

Verschwand, – klopft die Nachricht.

Und stampft das Herz, erstarrt drinnen.

Zwischen beiden Rippen erwacht ein angespannter Schmerz,

zittert zu dieser Zeit ‘d in meiner Erinnerung Leben so scharf

deine lang gesagten Worte ‘d, ich spüre dein Dasein,

wie von echten Toten –

Ich kann noch nicht über dich schreiben!