Radnóti Miklós: Csak csont és bőr és fájdalom
Csak csont és bőr és fájdalom (Magyar)Babits Mihály halálára 1. Látjátok, annyi szenvedés után most pihen e hűvös, barna test. Csak csont és bőr és fájdalom. S akár a megtépett, kidőlt fatörzs évgyűrűit mutatja, bevallja ő is gyötrött éveit. Csak csont és bőr e test. De most a nemzeté is csak csont és bőr és fájdalom. Íme, Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba! Ó, requiem aeternam dona ei… Domine!
2. Szavak jöjjetek köré, ti fájdalom tajtékai! ti mind, a gyásztól tompa értelem homályán bukdosó szavak, maradjatok velem: gyászold omló göröngy, sírj rá a sírra most! jöjj, könnyű testű fátyol ó, takard be, s akit már régen elhagyott a hang, - gyászold meg őt, te konduló harang, lebegő lélek és gömbölyű gyöngy, s gyászolj megint te csilla szó, te csillag, te lassú pillantású szó, hold, s ti többiek! ti mind!
3. Tudtuk már rég, minden hiába, rák marcangol és szemedben ott ragyog egy messzi és örök dolgokból font világ, s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly árván maradtunk most a Művel itt. Nagysága példa. És magasság. És szédület. Szívet dobogtató.
4. Ki nézi most tollat fogó kezünket, ha betegen, fáradtan is, de mégis... ki lesz az élő Mérték most nekünk? Hogy összetörte már a fájdalom, nézd, ezt a költeményt is. Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő költőnek is, ki félve lép még most már a Mű a mérték.
S nem érti árvaságunk, ha bólintunk: halott már... nem ismert téged, ágyadnál nem ült, s nem ült az asztalodnál.
Nem tudja majd, mi fáj... s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, – mint egymástól mi, – évek óta már, mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála? Ki tudja mondd, hogy van Babits Mihály?”
5. Halott keze nem fogja már a tollat, béhunyt szeme nem lát több éjszakát. Örök világosság, kibomló égi láng röppen felé a földi füstön át.
|
Nur Knochen und Haut und Schmerz (Német)Zum Tod von Babits Mihály 1 Seht ihr nach so viel Leid jetzt entspannt sich dieser kühle braune Körper. Nur Knochen und Haut und Schmerz. ’d wie der zerrissene, umgestürzte Baum zeigt ihre Jahresringe, er gesteht auch seine qualvollen Jahre. Nur Knochen und Haut dieser Körper. Aber jetzt auch von der Nation nur Knochen und Haut und Schmerz. Siehe Balázs, zu dem er flehte, nimm ihn in deine Arme! Oh Requiem aeternam dona ei ... Domine!
Worte ihr solltet rund um ihn kommen, ihr Schäume des Schmerzens! Ihr alle, der von Trauer stumpfe Vernunft getrübt zwielichtige Wörter, bleib ihr bei mir: trauernde, bröckelnde krumme Scholle, weine jetzt auf dem Grab! Komm du leichter Schleier oh, deckt es zu, den, der schon lange von der Stimme verlassen wurde, trauere um ihn, du schallende Glocke, flimmernde Seele und kugelrunde Perle, und traue wieder du flirrende Wort, du Stern du langsam blickendes Wort, du Mond und ihr alle anderen! Ihr alle!
Wir wussten schon lange, alles ist vergebens, Krebs zerfleischt dich und in deinen Augen funkelt eine weite und von dem ewigen Zeug geflochtene Welt und dass du so zeitlos bist wie die Sterne. Wir wussten, dass du stirbst, wir wussten es und trotzdem sind wir jetzt so verwaist geblieben hier mit dem Werk. Die Größe ist ein Beispiel. Und die Höhe. Und schwindelhaft. Herz pulsierend.
Wer schaut jetzt auf unsere Feder haltende Hände, wenn auch krank, müde, aber trotzdem, wer wird das lebende Maß jetzt für uns? Dass der Schmerz hat ihn schon gebrochen, schau dieses Gedicht auch an. Was würdest du zu dem sagen? - schau nach vorne sogar für ein Dichter, der Angst hat, einen Schritt zu machen, jetzt schon ist das Werk das Maß. Und es versteht unser Verwaisen nicht, wenn wir nicken: Er ist schon tot, kannte dich nicht, saß nicht an deinem Bett, und er hat nicht an deinem Tisch gesessen. Er wird es nicht wissen, was wehtut. ‘d er wird nicht fragen, ‘d wird es auch nicht gefragt, wie gegenseitig wir – seit Jahren schon als Kennwort wie: "Wer war, bei ihm draußen? Wer weiß es sag, wie geht es den Babits Mihály?"
Seine tote Hand wird den Stift nicht mehr halten, sein geschlossenes Auge sieht keine Nächte mehr. Das ewige Licht, das entfaltende Himmelsflamme fliegt auf durch den Erdenrauch auf ihn zu. *** 1941
|