Radnóti Miklós: Elégia

Már arrafelé is őszül, ahol

a szabadság zászlai hullanak,

lobogó vér fut parázs avarra

s alatta rémülten fészkel a mag;

fáradt megfoganni! És ha mégis:

földbevert bitó, hősi test, avagy

harci gép dúlja fel meleg helyét

s meztelen várja, hogy jöjjön a fagy.

Várak és fűszálak perzselődnek,

vadul rohanó halál szele kél,

délben a füst és pernye közt vakon

röppen a fölriadt szárnyasegér.

Világíts, távol égő tartomány!

hideg van, markos sötét kavarog,

sápadt fák alatt hosszan vacognak

tegnap még símogató patakok.

Őrizz magány, keríts be lusta ősz,

új szégyent ró szivembe az idő,

s rágódva régi, díszes őszökön,

konokon élek, szívós téli tő.

A lélek egyre többet elvisel,

holtak között hallgatag ballagok,

újszülött rémek s hitek kisérnek

és a vándorlófényű csillagok.

Es ist auch hinwärts schon herbstelt, wobei

Fahnen der Freiheit fallen herunter,

flammendes Blut lodert dort auf der Glut

‘d darunter nistet das Schrecken munter;

Müde zu empfangen! Und wenn auch dennoch:

Galgen im Boden, Heldenleib oder

Kriegsgerät zerstört seinen warmen Platz

‘d nackt auf den Frost wartet als wahlloser.

Burgen und die Grashalme sind versengt,

der wild rauschende Wind des Todes weht

blind zwischen Rauch und Asche am Mittag

die alarmierte Flügelmaus aufersteht.

Leuchte auf, du weit brennende Region!

Es ist kalt, und es wirbelt das dunkel,

sie schlottern lang unter fahlen Bäumen

immer noch fließende Bäche munkeln.

Hüte mich Einsamkeit, umzingle mich Herbst,

die Zeit bringt neue Schande in mein Herz,

‘d auf alten, verzierten Herbsten trauen,

ich lebe stur wie ein zäher Schmerz.

Die Seele erträgt immer ‘d immer mehr,

ich schlendere still unter den Toten,

neue Ängste ‘d Glauben begleiten mich

'd Wandelsterne mich ständig um lodern.