Radnóti Miklós: Elégia Juhász Gyula halálára

Öt évig laktam városodban költő,

s nem láttalak sosem. Négy fal között,

csomós sötétben éltél távol és

nem érdekelt e földi tartomány

s a folyton mást dajkáló diadal;

immár a rémes sár ölében fekszel,

esőtől nedves deszkaszál takar.

Régóta már csak éjjel, ablakodból

néztél az égre és a fellegek

futása ért a szívedig talán;

tudom, hogy évek óta nem beszéltél,

mint hallgató barát, ki megfogadta;

oly némán éltél és szakállasan,

ahogy kegyetlen szárán él a barka.

Tavasz van és a fényes mély Tisza

tovább folyik, s árad tovább a fénytelen

nyomor tanyáidon; nem változott

mióta földbetettek semmisem:

akárha élnél, úgy vonul a felleg

s fehér virágban álló fák felől

az illatok éjente útrakelnek.

Fünf Jahre in deiner Stadt gelebt, Dichter,

hab’ dich nie gesehen. Zwischen vier Wänden,

hast in dicken der Dunkelheit gelebt

keine Sehnsucht an irdischen Provinz

und immer der grosse fremde Triumph;

du liegst jetzt im Schoß des schrecklichen Schlamms,

mit nassen Brettern bedeckt ohne Zukunft.

Schon lang hast du nur nachts von Fenster aus

an den Himmel nach den Wolken geschaut,

dein Herz lief vielleicht jedes Mal immer mit;

ich weiss, du hast seit Jahren nicht gesprochen,

als schweigende Freund, der geschworen hat;

du hast so still, ruhig und bärtig gelebt

wie der Zasel an Stängel neben dem Blatt.

Es ist Frühling und die helle, tiefe Theiss

fliesst weiter und flutet das glanzlose

Elend auf ihren Gehöften; nichts hat sich

verändert seit du begraben bist, gar nichts:

Als würdest du noch leben, so zieht sich

die Wolke von Bäumen, in weissen Blüten

stehende Düfte, Nacht für Nacht mit sich.