Radnóti Miklós: Emlék (Aj, feszeskemellü...)

Aj, feszeskemellü
fecskenyelvü régi lány,
te régi költemény,
most életem delén
kérlek, ne légy goromba,
fuss karomba és kivánj!
A napból méz pereg,
oly rég nem néztelek,
fellebben lebke inged,
penderinted, szerteszáll,
kis pára messze fenn
és látlak meztelen,—
aj, a fény remeg még,
tíz éve emlék vagy te már![1]

1937. december 18.

Ah, my tiny-breasted
swallow-tongued girl of years gone by,
the muse of my youthful poetry,
I ask you at this noontime of my life, to be kind,
and to rush once more into my arms with longing!
The light drips from the sun like pearls,
and though I’ve not laid eyes on you for years,
I can still see you with your blouse
and clothes littering the ground,
floating like a vapor in your
nakedness above me,—
ah, how the light still trembles,
though ten years have passed,
and you’re but a memory![1]

December 18, 1937