Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Radnóti Miklós portréja

Erőltetett menet (Magyar)

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok

fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, -

de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

 

Bor, 1944. szeptember 15.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu/01000/01018/

Marche forcée (Francia)

Bien fou celui qui, tombé, repart et marche avec nous,

qui meut, errante douleur, ses chevilles, ses genoux,

mais lui se remet en route comme un que portent des ailes,

rester, il n’ose le faire, en vain le fossé l’appelle,

si on demandait pourquoi peut-être parlerait-il

de la femme qui l’attend, d’un beau trépas plus subtil,

mais c’est encor, le crédule, être fou : depuis le temps

sur nos maisons ne circule que le vent, le vent brûlant,

les murs ne sont que décombres, le prunier, brisé, n’est plus,

d’horreur, la nuit familière est comme un monstre velu.

Que ne puis-je y croire encore! Ce n’est plus qu’un souvenir,

ce qui fait le prix de vivre, la maison où revenir,

notre vieille véranda si fraîche où l’abeille rôde,

où refroidissaient les pots tout remplis de reines-claudes,

les derniers feux de l’été, les fruits nus qui se balancent,

les vergers ensommeillés de soleil et de silence,

Fanny qui m’attend si blonde sur la rousseur de la haie;

à tracer de lentes ombres s’attarde la matinée-

oh oui c’est possible encore! La lune est si ronde! Ami,

attends-moi! Crie après moi! Je me relève, et te suis!

 

Bor, 15 septembre 1944 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://schabrieres.wordpress.com

minimap