Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok

fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, -

de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.

È folle, chi accasciandosi a terra      si rialza e s’incammina,

come un dolore errante       muove ginocchio e caviglia,

tuttavia riprende il suo cammino,  come dalle ali sollevato,

il fossato invano lo invita    tanto a restar non ha coraggio,

e se lo domandi, perché no?      forse ti risponderà pure,

che lo attende la donna       e una più bella, saggia morte.

Eppur è matto il credulone,   perché là, al di sopra le case,

ormai da tanto tempo        turbina solo il vento rovente,

è crollato il muro della casa,       s’è spezzato il pruno,

la notte della patria      è raccapricciante dalla paura.   

Oh, se potessi credere: che non porto nel cuore quel, che

val la pena ancora, che esiste una casa dove ritornare;

se ci fosse ancora! e come un tempo sulla veranda fresca

ronzerebbe l’ape della pace, finché la marmellata si fredda,

sui giardini assonati  riposerebbe il silenzio del fine estate,       

tra le fronde dell’albero       frutta spoglia ciondolerebbe,  

e davanti al fulvo siepe       Fanni bionda m’attenderebbe,

e la lenta mattinata    scriverebbe l’ombra lentamente, -   

Oggi la luna è così rotonda!  forse potrebbe essere vero!    

Non andartene amico mio,     esortami! ed io mi rialzerò!

Bor, 15 sett. 1944.