Radnóti Miklós: Háborús napló

                1. Hétfő este

 

Immár a félelem sokszor sziven érint

és néha messzi hír csak néked a világ;

egyre régibb emlékként őrzik gyermeki

korod a régi fák.

 

Gyanakvó reggelek s vészes esték között,

háborúk közt élted le életed felét

s most is ellened hajló szuronyok csúcsán

villog a rend feléd.

 

Még álmaidban néha fölötlik a táj,

verseid hona, hol szabadság illan át

a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod

magaddal illatát.

 

Ritkán, ha dolgozol, félig és félve ülsz

asztalodnál. S mintha élnél lágy iszapban,

tollal ékes kezed súlyosan mozdul és

mindig komorabban.

 

A világ új háborúba fordul, éhes

felhő falja föl egén az enyhe kéket,

s ahogy borul, úgy féltve átkarol s zokog

fiatal feleséged.

 

                2. Kedd este

 

Nyugodtan alszom immár

és munkám után lassan megyek:

gáz, gép, bomba készül ellenem,

félni nem tudok és sírni sem,

hát keményen élek, mint a hideg hegyek

között útépítők,

 

akik, ha könnyű házuk

fölöttük összedől elaggva,

újat raknak és közben szagos

forgácson alusznak mélyeket

s reggelente fényes és hideg patakba

mártják be arcukat.

 

                          *

 

Magosban élek s kémlelek:

körül borul.

Mint hajónak ormán viharban,

villám fényinél

kiált az őr, ha partot látni vél,

úgy vélek én is, mégis partokat és

l é l e k !

kiáltok fehér hangon én is.

 

És hangomra fölragyog

és hangom messzehordja

hűvös csillag és hűvös esti szél.

 

                3. Fáradt délután

 

Az ablakon haldokló darázs repül be,

alvó asszonyom álmában beszél,

a barnuló felhők széleire fehér

fodrokat fú a gyönge szél.

 

Miről beszélhetek? tél jön, s háború jön;

törten heverek majd, senkise lát;

férges föld fekszik szájamban és szememben

s testem gyökerek verik át.

 

                          *

 

Ó, ringó délután, adj nyugalmat,

lefekszem én is, később dolgozom.

Napod fénye már a bokrokon lóg.

s amott az este jő a dombokon.

 

Felhőt öltek, vére hull az égen,

lenn, parázsló levelek tövében

ülnek a borszagú, sárga bogyók.

 

                4. Esteledik

 

A síkos égen ereszkedik a nap,

korán jön végig az úton az este.

Jöttét az éles hold hiába leste:

ködöcskék hullanak.

 

Ébred a sövény, fáradt vándorba kap,

az este a fák ága között forog

és egyre dong, míg épülnek e sorok

s egymásra hajlanak.

 

Csöndes szobámba rémült mókus pattan

és itt két hatodfeles jambust szalad.

Faltól ablakig, egy barna pillanat

s eltűnik nyomtalan.

 

A röpke béke véle tünt; hallgatag

férgek másznak szét a messzi réteken

és lassan szerterágják a végtelen

sort fekvő holtakat.

 

1935-1936