Radnóti Miklós: Hajnal

Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vizfenéken.

A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dudoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.

Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,

nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át…
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangu reggel így kiált:

halihó ha-hó ha-hó halihó!

The grey is slowly rising and the blue
is trickling slower through the skies' quarters,
shadowed the woods are and the branches move
softly as if they lay neath the waters.

Greyness is clearing, blue begins to win,
devours all the smoke clouds of the sky,
two saplings run towards the crooning dawn,
their feet in darkness where the shadows lie.

Light hangs in rousing branches, on the scene's
twig-profusion gossamer swings and sways,
the woods are brightly scattering apart,
light is their step along their merry ways,

upon their damp tops daytime starts to dance
and none can cross now where the meadow lies...
the lake's abloom with silv'ry fish: a joy,
and high-pitched is the morning as it cries:

ahoy you there! Ahoy! Ahoy! Ahoy!