Radnóti Miklós: Siebente Ekloge (Hetedik ecloga Német nyelven)

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. július

Siehst du, es nachtet um Zaun und Baracke, so schwerelos saugt

den eichenen, stachelverdrahteten Pferch die dämmernde Nacht

auf. Langsam entgleitet dem Auge der Rahmen um unsere Haft

hier, und der Verstand, der Verstand nur weiß, daß Drähte

gespannt sind. Auch Phantasie kommt hier erst, siehst du's,

Teuerste, dann frei, wenn den gebrochenen Leib der schöne

Befreier, der Schlaf, löst und das Gefangenenlager im Traum sich

aufmacht nach Hause. Schnarchend, zerlumpt, kahlköpfig fliegt die

Gefangenenschar von Serbiens blindem First zur bang sich

bergenden Heimat.

Bang sich bergende Heimat! Gibt es das überhaupt noch?

Ließen die Bomben sie so, wie sie aussah, als man uns einzog?

Rechts der Wimmernde da, mein Linksmann, finden sie

Heimkehr? Lebt noch das Land, wo man auch für diesen

Hexameter Sinn hat? Ohne die Umlautzeichen, Zeile vor Zeile

ertastend,

blindlings auf dem Papier mich vorwärtsraupend im Dunkeln,

schreibe ich dieses Gedicht gleich mühsam hin, wie ich lebe;

Taschenlampen und Bücher, alles nahm man uns weg im

Lager, und Post kommt keine, nur Nebel auf unsre Baracke.

Mitten in Schreckensgerüchten und Würmern lebt, ein

zerstückter fiebriger Leib, hier Pole, Franzose, Italiener,

serbischer Separatist, verträumter Jude ein Leben, - wartet

auf gute Nachricht, schönes Frauenwort, freies

Menschenschicksal; aufs Ende, den Fall ins Dunkel, auf

Wunder.

Wurm unter Würmern liege Gefangener ich auf der Pritsche,

Flöhe sind noch im Angriff, die Fliegen zur Ruhe gegangen.

Abend ist’s, wieder ein Tag Gefangenschaft weniger, sieh, und ein Tag Leben.

Das Lager schläft. Auf die serbische Landschaft scheint der Mond, und es spannen im Mondschein neu sich die Drähte,

und durchs Fenster Schattenwurf an der Mauer zu sehen,

flüsternde Nacht umgibt den Schritt der bewaffneten Wachen.

Siehst du es, Teure, das Lager schläft, es schwirren die Träume,

einer, der schnaufend auffährt, dreht sich, so eng es ist,

um und schläft schon wieder, mit hellem Gesicht, nur ich sitze wach,

mein Mund schmeckt lustlos nach Zigarette, dem schalen

Ersatz für deinen Kuß, und der Schlaf, der Bringer der Linderung sonst,

kommt nicht, denn ohne dich kann ich ja längst weder leben noch sterben.