Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. július

Vidiš li, pada mrak, bodljikavom žicom omeđena

drvena ograda, baraka lebdi, diže je sumrak.

Okvire ropstva lagano prelazi pogled

i samo um, samo um, on zna za razapetost žice.

Vidiš li, draga, ovde ovako se oslobađa mašta,

izmoždenim telima na trenutke smiraj donosi

lagani san i logoraši tada kućama kreću.

Poderani, ošišani robovi u hropcu sna lete

s vrha Srbije ka skrivenim dolinama doma.

Skrivena dolina doma? O, postoji li još dom?

Bez pogotka bombe? Zar postoji kao kad smo odvedeni?

Stiže li još kući, ko ovde uzdiše ili tamo leži?

Reci, ima li još doma gde znaju i za heksametre?

Bez znakova, nagađajući red ispod reda, tu

u polumraku pišem ovu pesmu kao što živim,

pomalo naslepo, poput gusenice puzeći preko papira;

lampu, knjigu, sve su oduzeli stražari Lagera,

ni pošte nema, samo se magla na nas spušta.

Među crvima i sablastima živi ovde u brdima Francuz,

Poljak, glasni Talijan, odbegli Srbin, setni Jevrej,

raskomadana tela ipak jedan život žive tu, –

čekaju vesti, topao ženski glas, slobodnu ljudsku

sudbinu i čekaju kraj, u magli sakriveno čudo.

Ležim na dasci među crvima, obnavljaju se

napadi buva, ali armija muva već počiva.

Veče je, ropstvo je, vidiš, ponovo kraće za dan,

ta i život za jedan dan. Spava logor. Pejzaž

je u mesečini i žice su opet napete,

i preko prozora se vide, među šumovima noći,

na zid naslonjene senke naoružanih stražara.

Spava logor, vidiš li, draga, meša se san i java,

prevrće se na uskom prostoru ko se preplašeno

budi i ponovo usni. Samo sam ja budan, meso

tvog poljupca u ustima mi je ukus napola

izgorele cigarete, i ne nailazi san, jer

bez tebe već ni umreti ni postojati ne znam.

Lager Heidenau Iznad Žagubice u brdima,

juli 1944.