Radnóti Miklós: Hispánia, Hispánia

Két napja így zuhog s hogy ablakom nyitom,

Páris tetői fénylenek

felhő telepszik asztalomra

s arcomra nedves fény pereg.

Házak fölött, de mélyben állok mégis itt,

rámsír az esővert korom,

s szégyenkezem e lomha sártól

s hírektől mocskos alkonyon.

Ó suhogó, feketeszárnyu háború,

szomszédból szálló rémület!

nem vetnek már, nem is aratnak

és nincsen ott többé szüret.

Madárfió se szól, az égből nap se tűz,

anyáknak sincsen már fia,

csupán véres folyóid futnak

tajtékosan, Hispánia!

De jönnek új hadak, ha kell a semmiből,

akár a vad forgószelek

sebzett földekről és a bányák

mélyéről induló sereg.

Népek kiáltják sorsodat, szabadság!

ma délután is érted szállt az ének;

nehéz szavakkal harcod énekelték

az ázottarcu párisi szegények.

1937

It's rained like this for two days as I open

my window, and the roofs of Paris shine,

a cloud is slowly settling on my desk, and

damp light rolls onto this damp face of mine.

Above the houses, yet in a depth I'm standing,

the grimy rain, it beats me, is profuse,

it weeps on me and I am all ashamed by

bemudded dusk made filthy by the news.

Oh, fear's coming, it flies in from the neighbours,

swishing and black-winged is the war!

Over there, there is no sowing, no reaping,

and there are no harvests anymore.

Gone is the sunlight, young birds are not tweeting,

and there are no mothers with a son,

your bloody rivers only left Hispania,

only they, in crested waves to run!

But armies from the void will come if needed,

like whirlwind will appear the battle lines,

they will set off from all the wounded fields, and

they will be coming from the depths of mines.

Peoples proclaim your destiny, oh freedom!

Once more your song had filled the afternoon;

it was with grave words that they sang your battles,

the drenched-faced poor of Paris sang the tune.