Radnóti Miklós: Hispánia, Hispánia

Két napja így zuhog s hogy ablakom nyitom,

Páris tetői fénylenek

felhő telepszik asztalomra

s arcomra nedves fény pereg.

Házak fölött, de mélyben állok mégis itt,

rámsír az esővert korom,

s szégyenkezem e lomha sártól

s hírektől mocskos alkonyon.

Ó suhogó, feketeszárnyu háború,

szomszédból szálló rémület!

nem vetnek már, nem is aratnak

és nincsen ott többé szüret.

Madárfió se szól, az égből nap se tűz,

anyáknak sincsen már fia,

csupán véres folyóid futnak

tajtékosan, Hispánia!

De jönnek új hadak, ha kell a semmiből,

akár a vad forgószelek

sebzett földekről és a bányák

mélyéről induló sereg.

Népek kiáltják sorsodat, szabadság!

ma délután is érted szállt az ének;

nehéz szavakkal harcod énekelték

az ázottarcu párisi szegények.

1937

Da due giorni piove a dirotto, se apro la finestra,

sulla mia tavola nuvola si posa,

brillano i tetti di Parigi

mi si illumina il viso di luce umida.

Sto al disopra le case eppure vivo nel abisso,

la fuliggine bagnata mi avvolge,

mi vergogno per questo fango torpido

e del tramonto sudicio di notizie.

Oh, guerra dalle ali nere e sferzanti,

terrore che dai vicini spira!

Di là, non si semina, ne si fa la raccolta,

non c'è più neppure la vendemmia.

Tace il pigolio del pulcino, non arde più neanche il sole,

madri son stati privati dai figli,

Hispania! scorrono con furore,

i tuoi fiumi insanguinati.

Ma verranno nuove frotte, se serve, sbucheranno dal niente,

frotte, come un tifone impazzito,

dalle terre ferite e dal

profondo delle miniere.

Libertà, i popoli evocheranno il tuo destino,

il canto, anche oggi, risuonava per te;

i poveracci di Parigi, intrisi d'acqua,

con parole grevi cantavano la tua ribellione.