Radnóti Miklós: Hispánia, Hispánia

Két napja így zuhog s hogy ablakom nyitom,

Páris tetői fénylenek

felhő telepszik asztalomra

s arcomra nedves fény pereg.

Házak fölött, de mélyben állok mégis itt,

rámsír az esővert korom,

s szégyenkezem e lomha sártól

s hírektől mocskos alkonyon.

Ó suhogó, feketeszárnyu háború,

szomszédból szálló rémület!

nem vetnek már, nem is aratnak

és nincsen ott többé szüret.

Madárfió se szól, az égből nap se tűz,

anyáknak sincsen már fia,

csupán véres folyóid futnak

tajtékosan, Hispánia!

De jönnek új hadak, ha kell a semmiből,

akár a vad forgószelek

sebzett földekről és a bányák

mélyéről induló sereg.

Népek kiáltják sorsodat, szabadság!

ma délután is érted szállt az ének;

nehéz szavakkal harcod énekelték

az ázottarcu párisi szegények.

1937

To dagers øsing; åpner jeg mitt vindu

skinner tankene i Paris,

klemt lys faller på mitt ansikt,

over bordet ligger dis.

Over tak, likevel dypt nede i dypet

gråter mot meg skitten sot,

skumring nærer min skam

mens sol og nytt flekker min fot.

O du svirrende, krig med svarte vinger,

min redsel frisk fra nabolaget

hvor ingen lenger sår og høster,

din vinhøst visner, natteplaget.

Din fugleskare uten sang, din himmel uten sol,

dine mødre uten sønner,

bare dine blodige elver flyter

Hispania, i skumhvirvlende bønner.

Men det vil komme nye hærer, stampet frem av intet,

dine ville hvirvelstormer lik,

skarer kommer fra sårede marker,

står opp av grubers dype skrik.

Frihet! Folkene roper for sin fremtid,

også i ettermiddag ble det sunget for deg.

De fattige i Paris med sine regnvåte fjes

lot din klages barske ord finne en vei.

1937